Nagy ládamaraton Érd környékén Vikivel, 18/17.
Kicsit azért helyesbítenék... A "maraton" két utolsó találata már nem Vikivel, és még inkább nem Érd környékén esett. Hazafelé tartva teljesen rámjött az éjszakai tekereghetnék, s a belőlem kiszabadult éjszakai (autós) ragadozó hajnali fél 4-ig bezárólag két vadat is ejtett, név szerint
GCVEKE-t és
GCRede-t.
Úgy gondolom, a leírások alapján mindkettő banálisan egyszerű találat lehet napfénynél, napsütésnél. Egyedül, éjszaka azonban változik a helyzet, akkor minden egész más. Így alakult ez Vérteskethelyen is, ahová éjjel háromnegyed 1 előtt futottam be, és parkoltam le a Várhely park szélén.
A kialvó fényszórók helyébe hamar a fejlámpa fehéren vakító fénye lépett (szerencsére nemrég raktam bele új elemeket), már csak egy tollra, telefonra, GPS-re, tájolóra volt szükség, és nekiindultam az sűrűnek.
Ilyenkor az erdő másképp éli az életét. Mindenféle neszek jönnek mindenhonnan. Valamilyen termés folyton potyogott a fákról, ez keveredett az időnként hallható bőgéssel, nyikogással. Kis időbe telt megszoknom, hogy ezek a lepotyogó, avaron nagyot puffanó dolgok nem vadak léptei. Több kis apró ösvény ágazott le a szélesebb erdei útról, látszólag mindegyik a láda felé, de aztán valahogy az összes rossz irányba kanyarodott. Amúgy meg most van a szarvasbőgés, és azt mondják, néha-néha, amikor megbolondulnak, emberre is támadnak. Klassz.
Úgy látszott - szerencsére helyesen -, hogy az aljnövényzet elég gyér, ezért egy ponton fogtam magam, és egyenesen nekimentem a ládának. Ahogy tűntek el a falu fényei, a tér, a világ fokozatosan leszűkült arra az apró területre, melyet a lámpa éppen be tudott világítani. Könnyű így eltájolódni. Alig 150 méterre bent azt erdőben már - túlzás nélkül - úgy tűnt, a végtelen sűrűben bolyongok.
A kijelzett távolság azért szépen csökkent, és egy idő múlva a láda néhány méteres körzetébe értem. A fák között keresgélve többször is előfordult, hogy a lámpa fénye valahonnan egy távolban "világító" szempárról verődött vissza... Persze lehetett ez egy nyest is, vagy egy mókus, vagy ki tudja, mi még, de abban a szent pillanatban nem igazán éreztem magam se éjszakainak, se autósnak, és végképp nem ragadozónak...
A ládát megfelelően visszacsomagolva fölkeltem a földről, körülnéztem, és rájöttem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hol vagyok. Még arról se, hogy honnan jöttem. Szégyenszemre (ez tán még sosem fordult elő!) a GPS tracklog alapján kellett visszabotorkálnom az autóig. Útközben belebotlottam egy másik (új) ösvénybe is, de feltétlenül ragaszkodtam a trackloghoz, miközben már mindenféle létező és nem létező neszt véltem hallani a fák közül. A kocsit csak akkor vettem észre, amikor az erdőből kiérve már alig 5 méterrel voltam tőle. Ahogy tudtam, beugrottam, és belülről bekattantottam a zárat. Ki tudja, egy népszerű filmben a velociraptorok is ismerték a kilincset... Hideg volt, ráadtam kicsit a fűtést, és indultam tovább.
Szóval, úgymond "parás" volt. Ha majd valaha eljutok ide verőfényes napsütésben, minden bizonnyal a park közepén fogom a hasamat csapkodni, úgy kuncogok majd magamon...
Nos, számomra ez az egyedüli éjszakai vadászat lényege. :)
Innen tovább:
GCRede!
Köszönöm a rejtést!
Gabeszosz