Márcadó egyike a Zselic elnéptelenedett településeinek. A 11 cm *11 cm *11 cm méretű láda az elhagyott temetőben rejtőzik, mohos tégla alatt. A ládába TB helyezhető. Megközelítés
Az egykor volt Márcadó emlékhelye a Zselic szívében bújik meg.
Javasolt parkoló N 46° 14,630' E 17° 45,440' 270 m [GCMARA+parkoló] a Kardosfa szállodánál, innen 2,5 km gyaloglás következik összesen 105 méter szintkülönbséggel a Z- jelet követve. A jel itt egy kis kitérővel átvált az erdő és a rét határvonalára: N 46° 13,696' E 17° 45,198' 195 m [GCMARA+elágazás]. Csapadékos időben az út nagy részén sár növelheti a terepnehézség fokát. Az erdőlátogatási és közlekedési korlátozásokat tekintve ez a segédlet hasznos lehet.
Márcadó, mint királyi birtok
A Honfoglalást követően vagy két évszázadig lakói közvetlenül a királyi udvar számára adóztak, a király jobbágyai voltak. Adójukat méhsörben, márc-ban rótták le a királyi udvar közvetlen ellátása céljából. A márc hígított méz erjesztésével készült szeszesital, nagy mennyiségben történő előállítása fejlett méhészetet követelt, amelynek alapját a Zselic kiterjedt hárserdői jelentették. Nem véletlen, hogy a közeli Kardosfán állította fel a Mézút Szövetség a zselici méhészet képoszlopát.
Márcadó története a 11. századtól
Szent László király a többi disznóóvó faluval együtt a pannonhalmi apátságnak ajándékozta. Egy későbbi, 1200-as évekbeli birtokösszeírás 300 háznépet említ - az akkori nagycsaládos rendszerben ez legalább 3.000 főt jelentett - a 10 disznóóvó faluban. Ezek többsége a török- és labancpusztítás, majd a közelmúlt falufelszámolásai nyomán már csak határrészek neveként maradt fenn: Bőszénfa, két Szentlászló (ezek valószínűleg a későbbi Margitta és Kisszentlászló helyén feküdtek, és egyik sem azonos a mai Szentlászlóval), Karan (feltételezhetően a későbbi Kardosfa), Derce, Vállusfej, Nyírakol, Szörénke, Szöréntelki, és persze Márcadó, amelynek akkor 30 lakott háza volt, mintegy 300 lakossal. Családonként 24 kisholdon (ez hozzávetőlegesen 8 hektárt jelent) gazdálkodhattak. Ez arra utal, hogy a vidék az akkori viszonyok szerint sűrűn lakott terület volt, egy családra kevés terület jutott. Ebben az időben például a gyakorlatilag lakatlan Árva vármegyébe a Magyar Királyság azzal csalogatta be az északi szláv betelepülőket, hogy családonként 100 hold szántót kaptak, a kaszálókon és erdőterületeken felül. Márcadó 30 adózó portája évente 15 hízott disznót, 60 akó gabonát, hordódongákat, ezenkívül a környező településekkel együtt 60 "zsíros kecskebőrt" cipőkészítéshez (zsíros cserzés: halzsír alkalmazásával szarvasbőr hatású bőr előállítása) volt köteles az apátságnak adózni, mi több, a többi disznóóvó faluval közösen évente kétszer kellett vendégül látniuk az apátság személyzetét.
Márcadó háromszori pusztulása az újkorban
A török háborúk idején Márcadó is jórészt kipusztult, mint a Zselicben vagy száz más kis település. Szomorú tény, hogy a török időkben erősen megfogyatkozott, de még lakott település a visszafoglalás után a Habsburgok kíméletlensége miatt tovább szenvedett: a lakosok az erdőbe menekülve szórványként éltek, ekkor egyetlen háznépet említenek a hivatalos iratok. Az I. katonai felmérés (18. század dereka) lakatlan erdőként tünteti fel a helyét, akár a többi környékbeli egykori disznóóvó falut. Az újabb korban újra benépesült, lakói őrizték az ősi életformát és kultúrát. A 20. század első évtizedeiben még iskolája is volt, de régi nagyságát már nem érte el, végül Isten háta mögötti település lévén, lakói elköltöztek.
Elhagyott temetőjét visszafoglalta az erdő, egyetlen viszonylag ép és több leromlott sírkereszt meg jellegzetes temetői örökzöld bokrok még felismerhetővé teszik. A legjobb állapotú sírkereszt alapján az utolsó temetést még a II. világháború előtti időkre feltételezzük.
A temetőtől délre 2-300 méternyire rejtőznek a falu maradványai: elhagyott kútkáva, veszélyes, védőkorlát nélküli kút, építési törmelékek és gödrök - az egész leromlott környezet, amelyet már visszafoglalt és jótékonyan eltakar az erdő.
A falu egykori főutcája mentén a SEFAG által állított táblák emlékeztetnek Márcadó 20. századi történetére. N 46° 13,416' E 17° 45,182' 166 m [GCMARA+1.tábla] N 46° 13,360' E 17° 45,134' 164 m [GCMARA+2.tábla] N 46° 13,272' E 17° 45,080' 162 m [GCMARA+3.tábla]
Nem messze ettől a patakocska hídja közelében élőfára felszegezve árválkodik az egykori feszület pléh-Krisztusának maradványa. N 46° 13,392' E 17° 45,225' 164 m [GCMARA+Emlékfa]
Méhészkedés a középkorban
Az utolsó évszázadokat leszámítva, égövünkön egyetlen édesítőszerként a méz szolgált, ezért rendkívüli becsben állt. A méhészkedés nemzetünk történetének homályba vesző korai évezredeiben már mindennapi foglalatosságnak számított: a méh és méz szavunkat is finnugor korszakunkból őriztük meg.
Az ősi forma a rablógazdálkodás volt: az erdők mélyén odvas fákban tanyázó méhcsaládok kifüstölése révén (gyakorlatilag a méhcsalád pusztulását okozva) szerezték meg őseink az értékes mézet és viaszt. Ez a módszer még sokáig élt az új hazában is, szórványosan egészen az utolsó századokig.
Nehezen megközelíthető helyeken talált lelőhelyeket a felfedező persze igyekezett titokban tartani és kisajátítani. A középkorban az erdők jobb életteret nyújtottak a méheknek a számukra lakóhelyként kínálkozó számtalan öreg, haldokló odvas fa miatt. A mainál sokkal több méhcsalád rejtőzött az erdőkben, ugyanakkor a mai szemmel elvadultnak számító erdőket a sűrű újulat és a rengeteg kidőlt, korhadó fatörzs nehezen járhatóvá tették. A felfedezés nehezebb, de a titokban tartás könnyebb volt.
Az erdők mélyén rejtőző méhodúk felkutatására szolgált a "méhészcsont". A könnyen járható tisztások virágain gyűjtögető méheket elfogva, ökörszarvból készült tokba zárták, majd egyet közülük elengedve, a hazafelé menekülő méh röptét követték. Ahol már eltűnt szem elől, újabbat bocsátottak útjára, és így fokról-fokra találtak rá a méhcsalád otthonára.
Ha a felfedező a magáénak érezte az erdei méhcsaládot, onnantól kezdve gondot is fordított rá. Nem vitte el a kifüstölt raj teljes készletét, hanem hagyott a túléléshez szűkösen elegendő mézet a méhcsaládnak. A tél pusztítása ellen az odú száját deszkával (födém) zárta le - innen ered sok Kárpát-medencei helység neve (a Fedémes név változatai) is. Végleges magántulajdonná akkor vált a méhcsalád, amikor a födémmel lezárt odút rejtő törzsdarabot a felfedező kifűrészelte és hazavitte.
Ezek az ősi formák sokáig fennmaradtak, de árutermelő vagy adóként beszolgáltatott mennyiségű méz termelését csak a maihoz hasonló méhészkedéssel, nagyszámú, téli gondozással folyamatosan életben tartott, szalmafonatú kasokban lakó méhcsaládokkal lehetett fenntartani.
Azt ma már nem lehet felderíteni, hogy a háziasított méhészkedés mellett a márcadóiak milyen mértékben folytatták az ősi módszereket. A nagy kiterjedésű hárserdők erre megfelelő terepet jelenthettek akár mézrablás, akár erdei méhcsaládok háziasítása révén. A Zselicre ma is jellemző az ezüsthársas-bükkös erdőtársulás.
A középkori márc
Valaha a márc egyfajta alkoholos ital volt. Ma a márc szóról valami túlzottan édes ital jut az eszünkbe. Ez nem véletlen. Még száz évvel ezelőtt is fel-feltűnt a nagy vásárokon a mézeskalácsos mesterek bódéjában ez az édes ital, amely háromszorosára higított mézet jelentett, csillagánizzsal ízesítve.
A szó vidékenként is eltérő jelentésváltozáson ment keresztül, annak idején higított mézből erjesztett alkoholos italt jelentett, amelynek alkoholtartalma 8...20 % között lehetett. A mézes vízből sörélesztővel erjesztett márcot, amelyet komlóval is ízesíthettek illetve tartósíthattak, méhsörnek vagy mézsörnek is tisztelték, ha meg kellett különböztetni a mézbortól, amelynek készítése során a szőlőtörkölyre öntött higított méz a szőlő természetes élesztőgombáitól erjedt ki. A mézbort jellegzetes magyarföldi italként tartották számon.
A 10 falu nevének hangzása, és a név írásmódja is módosulhatott bizonyos mértékig az idők során, de átnevezések is előfordultak. A 13. században feljegyzett két Szentlászó nyilván csak a lovagkirály szentté avatása után vette fel új nevét.
A közeli Denna, Vitorág, Enyezd, Várvize és Ropoly sem tartozott a kanászfaluk közé. A pannonhalmi apátság az 1220-as években több szlovén (akkori szóhasználattal tót) családot is telepített le a Zselic végtelen erdőibe, erdőművelési céllal (ekkor keletkezett több hasonló nevű település - Tótfalu, Kis- és Nagytótváros is). Dennára 40 család került közülük.
Amennyire lehet, autóval megközelítettük. Az utolsó rész visszafelé húzósabb, de azért teljesíthető. Sajnos a pléh Krisztus eltűnt, és az egyik táblát sem találtuk, pedig a GPS szerint ott álltunk, emiatt igazából a legnagyobb látnivaló az a néhány sírkő volt az erdőben. Igaz, azok érdekesek voltak, mert először a koordinátákat figyeltük, és csak később vettük észre, hogy már a temetői részen vagyunk. Az iskola helye csak tábla, nem biztos, hogy azért érdemes elmenni, legfeljebb séta céljából.
Megtaláltam, köszönöm a rejtést! Nagyon szép, hangulatos és érdekes hely. Csatlakoznánk a korábbi bejegyzésekhez, a rejtés maga lehetne kegyeletteljesebb. Sokáig nem voltam hajlandó megemelni azt a mohás téglát a többi sok között... Vannakmáshol is temető rejtések, ahol szerencsésebb megoldást alkalmaztak. [Geoládák v4.5.0]
A Zselic minden pontja csodaszép, ez is. Viszont csatlakoznék egy előttem szólóhoz.......Kapa és Pepe híres jelenete jutott eszembe. Nem kéne megzavarni az ott nyugalomra lelteket. (Nem...nem vagyok babonás, de a tisztelet megjár nekik. Ne turkáljuk szét a sírok mellett a téglákat, köveket. El lehetne telepíteni 10 méterrel arrább.) [Geoládák v4.3.0]
N 46° 14,630' E 17° 45,440' 270 m [GCMARA+parkoló]
jelet követve. A jel itt egy kis kitérővel átvált az erdő és a rét határvonalára: 
N 46° 13,696' E 17° 45,198' 195 m [GCMARA+elágazás]
