Az utinapló

Ugrás naphoz:
01, 02, 03, 04, 05, 06, 07, 08, 09, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20,
21, 22, 23, 24, 25, 26, 27, 28, 29, 30, 31, 32, 33, 34, 35, 36, 37, 38, 39, 40,
41, 42

00. nap: Budapest - London - Biarritz - Bayonne - Saint Jean Pied de Port
Minden kezdet nehéz. Tegnap még sik5és nem is értem be senkit, így végül 11 előtt 10 perccel negyedikként "csaptam célba", csak egy idős nő és két fiatalleányzó hátizsákja "állt sorban" a 13:30 nyitó alberg kapuja előtt, ők vélhetően nem Astorga-ból indultak.7 Elmentem bevásárolni és nyomban megittam 1-1 liter ananász- és narancslevet. Aztán kiterítettem a derékaljamat és egy kicsit kifeküdtem, kijött rajtam az előző napok fáradsága. Miután feltáp6ászkodtam, odalépet hozzám egy srác, aki Carrión-ban a betelt szállásnál át akarta adni az ágyát, (de aztán kiderült, hogy még földön sincs hely), és kérdezte, hogy végül sikerült-e helyet találnom? Mindez angolul zajlott, de miután megkérdezte, hova valósi vagyok, már magyarul folytathattuk :-). Péterrel és barátjával, Kázmérral együtt így már négy magyart ismertem, Emilt, akivel a 3. napon eltévedtünk, és aki két hétig egy nappal előttem volt, de közben lehagytam, és Reginát, akivel még Hontanasban futottunk össze egy szálláson, és a csodás medencés boadilla-i albergueben is együtt voltunk, de most már Emillel együtt ő is lemaradt. A Guacelmo alberg kellemes, jól felszerelt, donativo-s, de semmi különös, hacsak az nem, hogy az angol Fraternity of Saint James üzemelteti, úgyhogy volt ötórai tea tejjel és keksszel, majd később egy üveg bor. A társaság vegyes, németek, spanyolok, francia, kanadai, de éppen a vancouveri srác cseh származású, úgyhogy volt maerült otthon belerúgnom egy lépcsőfokba, minek utána bekékült az eg7Úyik körmöm, és minden lépés "gyengéden" emlékeztet erre. Húajnalbzan a reptérre menet az autóban kiesett a combzsebemből a golyóstoll, van még egy, de az feladott hátizsákban van. Az utasfelvételnél meg mosolyogva köszöntem el a csinos pultos hölgytől, aki rövidesen futva hozta utánam az otthagyott személyimet. Szóval hozom a szokásos formámat, de remélem, hogy ezzel a repertoárom ki is merült :-). Hip-hop, és már Londonban vagyok, sőt sok-sok sorbanállást követően már ismét a nagy hátizsák nélkül. A repülőút egyetlen említésre méltó eseménye a La Manche csatornában álló, többtucat szélmalom. Óriási és hosszantartó beszálló kapu előtti sorrállással telt Stansteden az utolsó óra. 20 perces késéssel indultunk, a felszállás után azonnal befelhősödött, és a biarritzi leszállásnál már sűrű vonalakban csurgott az esővíz a gép ablakain. A biarritzi reptér aranyosan kicsi, hamar meglett a hátizsákom. Közben néhány eredménytelen taxistárs szerzési kísérlet után kimentem az épület elé, ahol öt percen belül megjelent a 14-es busz, ami potom 1 Euróért 40 percen keresztül furikáztatott az légvonalban 6 km-re lévő Bayonne Gare végállomásig. A buszról leszálva már együtt mentünk egy angol diákkal megvenni a vonatjegyet, amiből végül buszjegy lett (9,60 €), mert vonatpótló busz közlekedik, gyakorlatilag ugyanazzal a menetrenddel. Ezt a bejegyzést a pályaudvaron írom, Chiarra (egy korábbi caminós lány) fedezett fel itt egy szabad konnektort, amin most visszatöltöm a napközben elveszett 20%-ot. A vonatpótló busz is késett, a vigasztalanul eső eső miatt útközben további késést szedtünk össze, úgyhogy a saint jean-i pályaudvaron egyszerűen a hónom alá kaptam a még mindig lefóliázott nagy hátizsákomat (a kicsi a hátamin volt) és a szállásig tartó kb. 700 métert leszaladtam, így csak kevéssé áztam meg (na jól van, megáztam). Jól tettem, mert a népes társaság már túl volt az aperitiven, amit azért még megkaptam :-). Egy nagyon jó, sok-sok fogásos vacsi következett, remek vörösbor társaságában. Végén az egyik ausztrál közös éneklést kezdeményezett, ami fergetegesre sikerült, nagy részét sikerült videón elkapni. Felső ágyat fogtam ki, de nem zavart, csak hajnal felé az alattam fekvő horkolása, pedig füldugóval aludtam. Másnap hasonlóan remek reggeliben volt részünk, uticsomagot is kértem, amit végülis nem ettem meg, ha lesz időm és alkalmam, leírom, hogy miért nem.

01. nap: Saint Jean Pied de Port - Roncesvalles
SJPP-Roncesvalles: 26 km, 1250m fel, 500 le, 3 keresett, 1 megtalált láda, 8:00 óra. Állapot: kifogástalan, se vízhólyag, se fáradtság, a földszintről kettesével vettem a lépcsőket a 3. emeletre, ahol max. 38 további zarándoktársammal fogok aludni. Roncesvallesben két szállás van, az egyik a Real Collegiata, 10€, ebben vagyok, mert wifi-s, és az egész kifogástalanul tiszta és jól szervezett. Röviden a mai napról: Az albergből röviddel fél nyolc előtt léptem ki, majd átmentem a szemközti zarándok irodába beszerezni még egy pecsétet. Ezután elindultam a festői Rue de Citadel utcán lefelé a folyóhoz, ahol kicsit fényképeztem. Rövidesen a Porte de Espangne falánál találtam magam, ahol egy ideig hiába kerestem az ottani geoládát, de úgy látszik túl türelnetlenül, merr éreztem, hogy vár az Út. Innen kezdve az út meredeken emelkedni kezdett, és ezt a kedves szokását a következő 20 kilométeren megtartotta. Sorban hagytam le a világ minden sarkából származó zarándokokat, mígnem a 6. km táján beértem egy langaléta dán leányzót, aki egészen jó tempót nyomott. Annyira jót, hogy ettől kezdve végig együtt mentünk. Orissonnál, a 8. kilométeren volt némi kísértés megállni egy sörre, de megálltam, így aztán csak a 17. km táján, a Rolland forrásnál álltunk meg ebédelni. Én Mackó sajttal és műzlivel kínáltam meg Michaelát, ő engem mogyoróvajas saját sütésű kenyérkével és keserű csokival, úgyhogy végül olyan jól laktunk, hogy a csomagolt kaja megmaradt -akkor még azt hittem, hogy- vacsorára. Ebéd előtt még egy ládát kerestem sikertelenül, kissé távolabb volt az úttól és egy igen meredek szakaszon, a nedves füvön elég nehéz volt visszamászni az útra. Roncesvalles előtt 2 kilométerrel azért csak sikerült egy klasszikus nagyobb dobozos ládát megcsípni, szegényes tartalma nem különbözött a hazaiaktól. A szálláson összeismerkedtünk Christinével, egy szimpatikus new yorki fényképésznővel, így már hármasban mentünk vacsorázni, ami ismét pompás volt, remek vörösbor kíséretében. Lassan lámpaoltás lesz, holnap nagyon laza napot tartok. Eddig minden annyira szuper, hogy ha így folytatódik, jövőre is jövök, :-).

02. nap: Roncesvalles - Vizcarret
Erősen borult idő, gyengén szitáló eső, de a tegnaphoz képest szerencsére szélcsend. 12,3 km, 4:10, nagyon lájtos séta. Michaleával 7:45-kor, az utolsók között léptünk ki az albergből, egy ideig fényképezkedtünk a Santiago 790 km táblánál, ami valószínűleg az autósoknak szól, hiszen mi már tegnap 26-ot a kb. 800-ból letudtunk. Utána egy ideig sík terepen gyalogoltunk, az egyik városkában elnéztünk egy jelet, de szerencsére 50 méteren belül egy helybéli lakos visszaterelt a helyes útra. Többször keltünk át patakokon, a nagyobbakon kis hídon , a kisebbeken hatalmas monolit köveken. Volt aztán egy pár hosszabb emelkedő és lejtő, de nem veszélyes. Az egyik helyen Michaela az egyik fenyőfa fiatal hajtásait kezde csipegetni, és meglepő módon enni, kiderült, állítólag jó frissítő, kipróbáltam, ehető, de annyira nem voltam elragadtatva. Szóba került, hogy ki mit rak le a Cruz de Ferronál, ő 3 követ, az egyik a nehéz múltat, a másik nehéz jelent, a harmadik meg a nehéz jövőt képviseli. Ez utóbbin jót derültünk. Vizcarretben bementünk a bárba, ittam egy tejes kávét, közben befutott az apróka Christine. Elbúcsúztunk, ők mentek tovább Zubiribe, én meg visszakanyarodtam a Corazón Puro alberg felé (a falu első háza balodalon). István és Barbara teával fogadott, aztán sokáig beszélgettünk magyarul. Ez a szállás eddig a legjobb, úgy néz ki, hogy egyedül leszek egy kétágyas szobában, mivel közben befutott az angol fiú, akit egy másik szobában szállásolták el. Tegnap már mosni is kellett, ma reggel nagy várakozással szaladtam le az alagsorba a ruhákért, vajon megszáradtak-e, az eredmény felemás lett: az ing és a lecipzározható nadrág szárai igen, a túrazokni és az alsógatya nem egészen. Próbálkoztam a kézszárítóval egy kis utókezeléssel, sikertelenül, de itt van egy újabb napjuk a száradásra. Ma végre hasznosult az SJPP-ből eddig cipelt uticsomag, fele reggeliként a kávéhoz, másik fele meg ebédként. Utána még ettem egy maréknyi pisztáciát és kesudiót, amit még Roncesvallesben kaptam Angelestől, egy pöttöm (148 cm), dundi spanyol asszonytól (ő meg tőlem kapott egy szelet műzlit), ő az, aki egyedüliként rettentően horkolt, de nem tudtunk rá haragudni, mert mindenkihez volt egy jó szava (nem is egy, hanem egy szózápor), amiből persze sokat nem értettünk. A mai szakasszal kapcsolatos észrevétel: jóval több bár (kajálda) és albergue van az úton, mint ami az utikönyvekben megtalálható. Már Saint Jeanból kifelé menet is láttam albergueket, és az sem áll meg, hogy ha nem várod ki Roncesvallesben a 8 órás nyitást, akkor csak 3 órával később, itt Viscarretben reggelizhetsz. Délután kimentem egy kicsit körülnézni a településen, de hamar visszatértem, mert nem sok látnivaló akadt. Este megfürödtem (kádban!), elindulás óta először megborotválkoztam, hajat mostam. Délután befutott még egy magyar, Emil, ügyvéd, aki reggel 9-kor indult SJPP-ből, 38 km után rendesen kivolt.

03. nap: Vizcarret - Zabaldika
Reggel 7-től bőségesen megreggeliztünk, elbúcsúztunk kedves házigazdáinktól, Barbarától és Istvántól, akik nemcsak remekül elláttak minket, hanem mindvégig élvezhettük társaságukat, majd fél 9 előtt 5 percel Tommal, az angol diákkal, és Emillel, volt NBI-es kosárlabdázóval kiléptünk az esőbe. A boka problémával küzködő Tomot sajnos hamar hátrahagytuk, és a számos emelkedőn és lejtőn is jó tempót diktálva 2 óra alatt Zubiriben (10 km) voltunk. Itt tettünk egy kb. 1 km-es kitérőt egy geoláda kedvéért, de nem érte meg, mert a cache 4 m magasan volt egy reklámtábla valamelyik betűjébe rejtve, és mégha le is vettem volna a hátizsákomat, az esőben semmi kedvem nem volt felmászni. Vettünk egy kis kaját is (kenyeret, kekszet), majd folytattuk az utat Larasoana felé. Miután megkerültük a magnezit művet, fenn a tetőn elnéztünk egy jelet, és rossz irányban menve, hamar egy széles, lezárt vaskapuhoz érkeztünk. A kaput balról ki lehetett egy kis ösvényen kerülni, és mivel az jól ki volt taposva, nem fogtunk gyanút, aznap már éppen elég kaput nyitottunk ki, és zártunk be magunk után. Hamarosan kiderült, hogy zárt területre tévedtünk, mert egy hasonlóan lelekatolt másik kapuhoz értünk, ami előtt kívülről (mint utóbb tapasztaltuk) "Belépés tilos" tábla volt. Itt viszont a kaput megkerülni nem lehetett, átmászni sem rajta, de a laza szövésű fém kerítéshálót meg lehetett annyira emelni, hogy átkússzunk alatta (eső kitartóan esik). A túloldalon az ösvény hamarosan elfogyott, arra kényszerítve bennünket, hogy egy gyors sodrású folyamon átgázoljunk. Emil itt jól elnyalt, de a kedvünk töretlen maradt, mégha a mobilt ki is kellett kapcsolnom, mert annyira vizes lett, hogy elkezdett rendellenesen viselkedni. Bal kézről az egyre hatalmasabb és hangosabb, 3 m mélységű zuhatag, jobb kézről egy egyre meredekebb és szűkülő, bokros-füves lejtő, amely felől szintén egyre tisztábban hallatszott egy másik zuhatag. Elmentünk a két folyam összefolyásáig, ahonnan már mélyen magunk alatt láttunk elmenni egy zarándokot, de ahhoz kb. 100 m erejéig repülnünk kellett volna, hogy mi is ott legyünk. Nem volt más hátra, vissza kellett fordulni, és a később észlelt folyam közelében maradva addig menni, amíg egy kevésbé meredek szakaszon le- és át tudtunk jutni a vizen. Törtük az utunkat a bokrok között, amikor megláttam egy eldobott 100 kilós autógumit. Soha így még nem örültem szemétnek, tudtam, hogy nem lehet messze az út. Éppen kiléptem az utolsó sűrű bokrok közül, amikor jött egy zarándok, akit hatalmas udvrivalgással köszöntöttük. El nem tudta képzelni, honnan kerültünk oda. Ettől kezdve Roberttel, a 32 éves, rokonszenves kaliforniai főiskolai történelemtanárral már hármasban folytattuk utunkat. Ő csak Larasoanáig akart menni, de meggyőztem, hogy jöjjön velem Zabaldikáig, mert az ottani alberg sokkal jobb. A tervezett 20 km helyett a mai nap a fentiek miatt kb. 27 kilométeresre sikeredett, pontosan a mobil kikapcsolása miatt nem tudom. A mai nap nehezebb volt az elsőnél, főleg a szűnni nem akaró eső miatt, amitől alsógatyáig vizes lettem, polár pulóveremből csavarni lehetett a vizet, a cipőmben is tocsogott, még jó, hogy reggel lekezeltem szarvasfaggyú tartalmú krémmel a lábfejemet, mert így nem lett vízhólyagos.

04. nap: Zabaldika - Puente de la Reina
Hírek hamarosan, de előbb file-ba kell írnom, tegnap rövid ideig pánikoltam, mert úgy tűnt, hogy az egész eddigi naplóm elveszett. 36,8 km, 8 óra10 perc. Roberttel 8:20-kor frissen indultunk, egy ideig még a "vadonban" mentünk, hamar elértük Pamplona óvárosát (8,2 km), 9:50-kor elbúcsúztunk, és hamarosan egy magyar házaspár által üzemeltett, Caminoteca nevű bolt előtt vártam a tízórai nyitást. Erika sajnos csak negyed tizenegy előtt jelent meg, kedvesen "legorombítottam", vigasztalásul ingyen adott nekem egy gumi botvéget (1,5€!) ahelyett, amit még az 1. napon vesztettem el. A boltban hagytam a hátizsákot, felmentem a várfalra, ahonnan remek kilátás nyílt a "semmire", ráadásul a nagyobb része rekonstrukció miatt le van zárva. Gyorsan visszamentem a csomagomért, és immár ezzel folytatva a városon átvezető meglehetősen hosszú utat mondhatom, hogy Pamplona nem varázsolt el. Az emberek viszont aranyosak, előbb egy autós piros lámpánál hevesen integetett, hogy ne arra, hanem amarra menjek, majd a nagy parkban egy másik ürge terelt a jó útra, egyszer meg a GPS-nek köszönhetően magam korrigáltam, amikor éreztem, hogy nem jó úton vagyok (hiányoztak a jelek). Cizur Menor-t elérve összeakadtam egy fiatal olasz csókával, aki szabad ég alatt alszik, és Santiago-ban megfordul, és visszafelé is megteszi az utat. Szombat lévén a településen különféle gyerekprogramok voltak, és az egyik helyen egy asztalka, rajta egy tepsi csoládés piskóta süti, jó nagy szeletekben, és forró csoki. Amikor elhaladtunk mellette, szóltak, hogy vegyünk, sőt megkérdezték, hogy kérünk-e repetát? Több se kellett, bevágtam még egy sütit és forró csokit, és mivel dél körül járhatott, ezzel az ebéd le is volt tudva. Még csapoltunk friss hideg vizet, és elindultunk a mai nap szószerinti csúcspontja, a Megbocsátás magaslata (Alto da Perdón) felé. Félúton, Guenduláin romjai felé vezető út menti elágazásnál találtam egy geoládát, majd elmentem a romokhoz (kb. 1 km kitérő). Ezután kezdődött a hosszú és erőteljesebb emelkedő, kb. annyira volt megterhelő, mint a Muzslára való felmenetel (hátizsák nélkül :-) ). Fent ott sorakoztak a 15-ös kazánlemezből készült zarándokok, fotó persze készült. Átmenve a gerincen rögtön meglett az ottani láda, majd megkezdődött a 3 km hosszú lemenetel, öklömnyi köveken. Itt sorra hagytam le az embereket (nem mintha egyébként nem), hihetelen, hogy akinek voltak botjai, az se használta jól, csak erőtlenül maga mellett piszkálta a köveket. Utergáig az út nagyon hosszúnak tűnt (az is volt), de mivel az idő még csak fél három körül járt, nem álltam meg. Ennél hosszabb már csak a következő faluig, Murazabal-ig tűnt az út, de ekkor már éreztem, hiába vagyok már eléggé ki, meg tudom csinálni a második kitérőt (2,8 km) az Ermita de Santa Maria de Eunate-ig. Oda abban a tudatban érkeztem, hogy van ott 9 ágy, remélem nekem is jut egy. Meglepetésemre csak a harmadik csengetésre nyílt ki az ajtó, és a kilépő nővér közölte, hogy egyáltalán nincs ott szálláslehetőség. "Akkor legalább egy pecsétet kaphatok?" - mondtam, valószínűleg nagyon elkeseredett képpel, mert némi gondolkodás után megkérdezte, hogy megfelelne-e nekem, ha elvisz a következő városba, ahol van alberg? Hát persze, hogy megfelelt, így esett, hogy egyrészt nem tudtam megkeresni az ottani geoládát, másrészt az utolsó 4 kilométer nem gyaloglással telt. A nővér a legközelebbi punte de la reina-i alberguenél tett ki, 100 személyes, de sok-sok szobában elosztva, és csak 5 €.

05. nap: Punte de la Reina - Ayeguí
27,2 km, 7 ó 55 perc. Az idő alatt mindig az indulás és érkezés közötti teljes idő értendő. Nagyon szeles, változékony idő volt ma egész nap. Alapjában borult vagy félig felhős, néha viszont abszolút szélcsend és tűző nap. Ma 3,2 kilométerrel toldottam meg -sajnos feleslegesen- az egyébként csak 24 km-es utat, mivel nem sokkal ai indulás után melegem lett, félreálltam és levettem az anorákomat, és eközben (nem értem, hogy miért) a szemüvegemet is. Már legalább 1 kilométerrel odébb jártam, amikor ez eszembe jutott. Visszafordultam, persze minden szembejövőnek magyarázni kellett, miért megyek idióta módon fordított irányban. Mint utóbb kiderült, 1,6 km-t mentem vissza, miközben nemhogy a szemüveget, de még a helyet sem sikerült megtalálnom. Vasárnap lévén kissé tartottam attól, hogy tudom kigazdálkodni a hétvégi kaját a szűkös készleteimből, de meglepő módon az egyik reggeliző helyen árultak kenyeret, később meg még egy kis közértet is találtam. Az út ma elég sok helyen rossz minőségű volt, emiatt elég fárasztó, nem tudtam rendes ütemet diktálni. Eredetileg még további 7 km-t akartam menni, de amikor kiderült, hogy a 6 Eurós Ayequí-beli albergueben wifi is van, úgy döntöttem, hogy maradok. Ez egyben azt jelenti, hogy a holnapi nap folyamán, valamikor a reggeli-kora délelőtti órában érek a borkúthoz. Ha a keresőbe beírjátok, hogy "Bodegas Irache, webcam", a Google biztos megtalálja, és egyet integetek nektek :-). Amióta Roberttel szétváltunk, gyakorlatilag egyedül megyek, azaz már több mint 50 km-t. Jóval lassabban telnek így a kilométerek, az agy meg csak úgy üresjáratban a "semmi" dobozban bolyong. Több szép nevű városkán mentem ma át: Puente de le Reina, Maneru, Cirauquí, Lorca, Villatuerta és Estella, ezekből Cirauquí volt a legszebb. Ami a napi költségeket illeti: szerényen élek de jól megvagyok, ezzel az eltelt 6 napra számítva éppen 20 €/nap határon tudtam tartani a kiadásokat. Az itteni szálláson az amerikaiak vannak többségben (egyébként is), csupa tanult értelmes ember, többen szintén tanárok. Velük ünnepeltem itt pezsgővel, hogy túl vagyunk a 100. kilométeren (én a sok kitérő miatt már 125-nél tartok), és bár napról napra jobban elfáradok és emiatt lassabb vagyok, egyelőre nem vagyok elcsúszva a szokásos 32 napos ütemhez képest.

06. nap: Aeyguí - Torres del Río
30,4 km, 8 óra. Minden nap hatkor kelünk, mégis ma már 6:50-kor elindultam, és rögtön a kezdetben megint sikerült rátennem +3 kilomérert az útra. Az történt, hogy az albergből kilépve visszatértem a tegnapi sárganyilas útra, amelyen egy két egyéb zarándok is lézenget. Kb. fél óra múlva viszont ez az út befutott egy másik, sokkal több zarándok által járt útra. Voltak közöttük ismerősök is, akiktől megkérdeztem, hogy ugye akkor most jön a borkút. "Nem, már elmentünk mellette" - mondták, így újból idióta módon visszafelé mentem, és magyarázkotam, de most legalább megérte, mert megkóstolva a bort, rögtön tele is töltöttem az egyik literes üveget. A mai út a tegnapihoz képest összahasonlíthatatlanul kevésbé volt megterhelő, mégha többet is mentem. Ez részben annak köszönhető, hogy a talaj csak aprókavicsos száraz döngölt földút volt, később még az apró kavicsok is eltűntek. Egy félórás kivétellel megint egyedül mentem, az agyam ugyan kimozdult a "Semmi" dobozból, de semmi konkrétabb nem jutott eszembe, jobbára magamban, magammal beszélgettem (szeretek értelmes emberekkel beszélgetni :D). Elég sokat fényképeztem, a képek egy része a Facebookon megtalálható. Nem sok kajám volt, ezért összevontam a reggelit az ebéddel, amire 13 óra körül sor a mai "hivatalos" 6. napi végcél, Los Arcos legelején. Vizet perste útközben gyakran ittam. Korai volt még megállni, ezért 2 faluval odébb mentem, Torres del Río-ba, ahol nevével ellentétben sem tornyok, sem folyó nem található. A Casa Mari albergueben találtam egy jó (vég nélküli) ágyat, de aztán beköltözött két ürge, akikről az előző szállásról tudtam, hogy förtelmesen horkolnak, ezért felmenekültem az emeletre, abban bízva, hogy talán több szerencsém lesz. A mi albergue-ünknek (7€) is állítólag van wifi-je, de senki nem tud kapcsolódni, ezért lementem a közeli La Pata de Oca-ba, rendeltem egy sört, 4€, viszont működik a wifi.

07. nap: Torres del Río - Navarette
33,8 km, 9 ó 50 perc, 7 keresett és 5 megtalált geoláda, micsoda nap! Torres del Río-ban öten aludtunk egy hatágyas (3 emeletes ágyas) szobában, szerencsére senki nem horkolt. Reggel viszont nem tudtam nyugodtan összepakolni, állandóan kerülgettük egymást, egy idő múlva feladtam és megvártam, míg mindannyian elmennek. Így az albergből is utolsónak távoztam, 7:45-kor. A késői indulásban része volt a kiadós reggelinek, két teli tányér lencse levesnek, amivel az este az olaszok hiába kínáltak, mert akkor már bőségesen meg voltam vacsorázva a saját készleteimből. Viana-ig, a következő városig igen változatos terepen, dombra fel, völgybe le mentünk, napsütéses, akkor még egy kicsit hűvös időben. Vianában, egy kávézó előtt összejött a már korábban ismert emberek színe-java, tejeskávét renelve leültem az Ayeguí-ben felváltva horkoló, de egyébként rokonszenves hazáspár asztalához, akikkel ott pezsgővel ünnepeltük a 100. km átlépését. Mivel ők csak Logronó-ig mentek, úgy búcsúztam el tőlük, hogy már valószínűleg nem találkozunk. A jópofa ohio-i farmerrel, Farmer John-nal csináltattam egy közös képet, hátha már vele sem, pedig egyeztettük, hogy ő is Navarette-ig jön, sőt az albergue-t is megbeszéltük, mert van vagy öt itt belőlük. De úgy látszik, hogy sokan nem mertek nekivágni az újabb 13 kilométernek, és Logrono-ban maradtak, mert most itt, a tágas 17 ágyas szobában csak hárman vagyunk: egy bicikkis holland, egy lengyel srác meg én. De visszatérve az útra: Viana gyönyörű, a Conjunti de Viana műemleknél sokáig (20 perc) kerestem a ládát, de közben pihenésképpen fotóztam is. A mikroládát végül egy kerítésoszlop talpa alatti üregben találtam meg (segítő szöveg nem volt, minthogy -egy kivételével- a mai 7 keresett láda egyikénél sem). Viana után már nem kellett annyit fel-le mászkálni, a táj egyre jobban kinyílt, és a kb. 10 km távolságban lévő Logrono egyből tisztán látszott. Logrono-ig még két ládát találtam, aztán jött az első meg nem talált, mert a vélt rejtekhelyen, egy padon egy fiatalember ült. Logrono egy nagy, több mint százezres város, rendesen tele van szórva ládákkal, de az idő szűkössége miatt csak a nagyteplomot néztem meg. Az óvárosból kiérve hamarosan egy végeláthatatlan avenidán (sugárút) találtam magam, és még miután a normál boltokat felváltották az autószalonok és a nagy bútoráruházak és fürdőszoba szalonok, azokat meg ipartelepek, elég sokat kellett gyalogolni, mígnem elértem a La Grájera szabadidő parkot. Itt két ládát találtam meg, meg még egyet kerestem, de mivel ez egy sok kisebb fenyővel teleültetett meredekebb domboldalon volt, szinte mindegyik fa akatt egy fake rejtéssel, rövidesen feladtam. Ekkor már az idő is egyre jobban szorított, lassan fél ötre járt már, és még vagy 6 km előttem volt. Az albergue-be érve lezuhanyoztam, kimostam az ingemet, nadrágomat, alsónadrágomat és két pár zoknit (útközben zoknit váltok). Vacsorára szardínia, paradicsom, bagett, tea és ensaimada volt, ez utóbbi úgy néz ki, mint egy kakaós csiga, csak nincs benne kakaó, csak a teteje van meghintve porcukorral, és a tésztája egészen puha állagú és egész enyhén savanykás - nekem

08. nap: Navarette - Azofra
8.nap, 25,1 km, 7 óra, egy geoláda. Navarettében végül csak hárman aludtunk a 17-fős teremben, egy lengyel srác, aki anyanyelvén kívül csak németül tudott, így nem sokat beszélgettünk, pedig csehül biztattam, hogy beszéljen nyugodtan lengyelül, meg fogom érteni, de a srác láthatóan nagyon kivolt, reggel, amikor elmentünk, ő már aludt. A másik egy lófogú (én mondhatom! :-) ) korombeli holland bringás volt, akitől reggel, amikor alsógatybában kikekelt az ágyból megijedtem, mert olyan csont és bőr volt, mint aki most szabadult a koncentrációs táborból. Sovány tartalékaimből megreggeliztem (maradék üres bagett, maradék fél óriásparadicsom, tea és kapucínó), majd 7:40-kor elindultam. Navarettében ekkor még minden zárva volt, de nem aggódtam, mert tudtam, hogy a mai végcélomig lesz egy nagyobb város, Nájera, ahol majd bevásárolok. Egy jó ideig a forgalmas Logrono-Burgosautóút melletti döngölt földúton gyalogoltam, majd kb. 6 km-rel Nájera előtt letértem a Caminoról dél felé, hogy megnéztem az V.(!) századi Ermita de Nuestra Senora de Arcos műemlék templomot, és megkeressem az ottani mikroládát. Az útnak ezt a szakaszát különösen jól megterveztem és "betanultam", mivel itt persze nem voltak jelzések. Majdnem úgy lett, ahogy elterveztem, csak egy pataknál akadtam fel, ahol feltételeztem, hogy van híd. Nem volt, de egy két nagyobb kövön át tudtam menni, ámde alid tettem a füves talajon két lépést,ma patak másik, erőteljesebb ága nem tette lehetővé a további átkelést, arről nem is szólva, hogy az igazi túlpartot végig sűrű növényzet zárta. Nem maradt más, mint visszarérni, és Alesón felé venni az utat, ami ugyan csekély kerülő volt, de itt legalább volt egy gyalogoshíd, az autónak vízen kellett átgázolniuk. Nem sokkal később elértem az ősi templomot, és annak fakában megtaláltam a mikrót. A tamplom viszont zárva volt, az ajtaján volt egy A4-es ablak, ámde előtte egy 2x2 cm besztású vastag drótos rács, 3-4 centivel előtte (kifelé) még két vastagabb függőleges rúd. Rövid gondolkodás után becsempésztem a mobilt a rudak mögé, és addig tologattam, amíg a rács kikerült az objektív elől. Remélem, hogy így sikerül a fotó. Aztán felmentem Trício legmagasabb pontjára a templomhoz, ahol -részben egy óramániás kollégám (olvasod, Jenci?) csináltam egy képet az ottani, csigával díszített toronyóráról. Trícióból könnedén jutottam el Nájerába, mégha nem is a legdélibb, nagy vörös hegynél átvezető legdélibb hídon, mint ahogy terveztem, hanem a centrumban lévő hídon. A város túloldali (nyugati) része a régi, így a tríciói kerülőnek megvolt az a mellékes előnye, hogy az érdektelen nájerai lakónegyedeken nem kellett átmennem. A hídon szóba elegyedet velem egy öregúr, kihasználva az alkalmat megkérdeztem, hogy "donde está una tienda de alimentos barata?" (hol van egy olcsó élelmiszerbolt?), majd gyorsan elindítottam egy lényegkiemelő algoritmust, megértve ilymódon a szóáradatból, hogy 140 méterre a túloldalon lefelé kanyaradó utcában. És valóban, rövidesen egy nagyobb (bevásárló kocsis) boltban találtam magam, ahol szándékosan kosarat vettem kézbe, hogy érezzem, mennyivel többet kell ezután cipelni. Így sem tudtam megállni, hogy ne vegyek egy dupla dobozos (16 szeletes) ömlesztett sajtott, egy csomag lapkasajtot, egy-egy doboz kagylót és tonhalat, három közeoes paradicsomot, két kisebb vekni kenyeret, egy nagy zacskó Magdalenast (muffinféle süti), egy 150 g-os tábla Nestlé csokit és két szál kolbászt, miután 4óvatosan végigszaglászva többet, ez állt legközelebb a gyulaihoz. Az egészért 13,7 €-t fizettem, kb. 4000 forintot, nem vagyok biztos abban, hogy otthon kevesebb lenne. A hátizsákom ettől persze minimum 2 kilóval nehezebb lett, és komoly átcsoportosításokat kellett végrehajtani, hogy mindez be is férjen. A 12 kg körüli zsákkal Nájera vége táján található kis parkig mentem, ahol -egyébként is már farkaséhes lévén- úgy döntöttem, hogy egy jó félkilónyi kaját megeszek, hátha könnyebb lesz. Nem így történt, mert bár kétségtelenül valamennyit csökkent a tömeg, rögtön egy nagy mászás következett az Alto de Nájera magaslatra, és még később is volt egy hosszas emelkedő. Mindazonáltal nagyobb megpróbáltatás nélkül értem be Azofrába, ahol municipal (városi) albergben szálltam meg. Ez eddig a legjobb, kétágyas szobák vannak, társam ugyanaz az Andrea (olasz fiú), akivel már a torres del riói szálláson is összefutottunk. A szokásos kezdőprogram (zuhanyozás, mosás) után kimenten a kerti medencéhez, ahol hosszasan áztattam a lábamat, hogy rendbehozzam megnőtt körmeimet. Aztán kimentem a keskeny "főutcára", ahol a magát Supermarketnek nevező kis boltban (tiendában) vettem egy literes San Miguelt (kiváló 35%-os sör) és egy doboz fekete teát, mert az már kezdett reggelente hiányozni. Tovább fogyasztva az élelmiszereket, a kertem elbeszélgettem előbb egy hangos portugállal, aki a láthatóan szenvedő feleségével és fekete kiskutyájukkal egészen Jeruzsálemig mennek, csak Olaszország és Görögország között hajókáznak, majd egy korombeli dán házaspárral, akik 3 éve az út második felét csinálták meg, most pedig az elejét, Burgoszban végeznek. Ma dél körül túlléptem a 200. kilométert, ami azt jelenti, hogy Santiagóig már nincs 600 km.

09. nap: Azofra - Granón
"Minden jó, ha jó a vége!" - ez lehet a mai nap mottója. Megreggelizve, rekordidőben, 6:50-kor indultam,nennek magyarázata, hogy már este nagyjából összepakoltam, mert reggel álmosan sokkal tovább tart. Andrea mobiljára (6:00) ébredtem csak fel, és egyáltalán nem volt kedvem felkelni, pedig este 10 körül már lefeküdtünk. Szedelődzködés közben az ágyam alól előbújt Negro, a rendkívül buta képű és egyfolytában hangoskodó portugál aranyos kiskutyája, aki szemlátomást annyira utálja az őt állandóan egzecíroztató gazdáját, hogy inkább egy idegen ágya alatt töltötte az éjszakát. Az azofrai nagyon jó albergből kilépve alig mentem 100 métert a Camino útvonalán, majd letértem "balra", délnyugatnak, hogy felkeressem a Canas-i cistercita apátságot, és az ottani geoládát (sorban a 11.-et). 8 órakor álltam a Múzeum bezárt, és csak 10 órai nyitás ígérő ajtaja előtt, és mivel még autók sem jártak ekkor, hogy valamelyiket lestoppoljam és elvitessem magam a még 10 km-rel tovább található San Milán de la Cogolla Yuso és Susó kolostoraihoz, továbbindultam Ciruena felé (az eddigi helyek "n"-je többnyire "ny"-nek ejtendő). Csendesen telt Ciruena-ig a kb. 7 km-es út, ahol visszaértem a Camino útvonalára. 500 méter után rutinszerűen végigtapogattam az értékesebb tárgyaim helyét és... a derékpánt jobb zsebe, a mobil töltőjének helye üres, a zippzár el van húzva. Először kétségbe estem, rögtön felhívtam a feleségemet, hogy ne ijedjenek meg, ha egy pár napig, amíg nem szerzek egy másikat, nem jelentkezem. Először vissza akartam fordulni, hogy megkeressem, de lehiggadva meggondoltam, hogy így akár 23 kilométert, azaz egy napi járást veszthetek az oda-vissza úttal, és semmi garancia arra, hogy megtalálom. A következő város, Santo Domingo de la Calzada 8 km-rel volt előttem, úgy gondoltam, hogy talán elég nagy, hogy legyen ott mibil tartozékoket árusító bolt. Ezt a reményemet a város előtt kutyáját sétáltató fiatalember megerősítette, majd 2 km és néhány útbaigazítás után kezembe volt az új töltő. Boldogan hívtam fel az utcáról a nejemet, miközben kihozták utánam a boltban felejtett botokat :-)). Ezután még vettem egy szemüveget is (nem mintha nagyon hiányzott volna az elvesztett), az ijedtségre egy fagylaltot (nem tudom, hogy mi a "mora", sötét lila, és finom, biztos valami bogyó). Lefényképeztem a "kakas sztoris" templomot (nem részletezem, sok helyen megtalálható), majd rongyoltam tovább, hogy a 7 km-re lévő Granónban biztossan legyen helyem. Annyira lett, hogy elsőnek érkeztem, de egy órával később már félig megtelt. A temlomi alberg nyitva volt, sehol senki, csak útbaigazító feliratok. Felmentem egy szintet, levettem a bakancsomat (még az is ki volt írva, hogy "cipő"). Felmentem még egy fél szintet, ott a zuhany, majd még egy félszintnyire az ebédlő. Ettem egy kicsit a tálka vendégváró kekszből, majd felkúsztam még egy szintet, ahol vagy másfél tucat 3 centi castag matrac van szorosan egymás mellett, és a ferde tető alatt. Wifi ott nincs, a blogot a közeli kocsmában írom egy San Miguel kíséretében. De lehet, hogy még Veterano Osborne-t is rendelek, mert ahogy az elején írtam, minden jó, ha jó a vége: az elveszetnek hitt töltőm az öv másik zsebének hátsó sarkában lapult, nem feltételeztem, hogy a bicska, a körömcsiptető és a hálózati elosztó mellé még azt is oda sikerült betuszkolni. Egészséges vagyok, egyáltalán nem fáradt és végtelenül BOLDOG.

10. nap: Granón - Villafranca Montes de Oca
Mielőtt a mai napról beszámolnék, visszatérnék a tegnapi délutánra és estére. A templom étkezdéjében volt egy gitár, az egyik amerikai nő felkapta, és olyan csodálatosan énekelt, hogy leültem vele szemben és videóztam. Közben sokan részt vettünk a közös vacsora készítésében, én paradicsomot, salátát és őszibarackot szeleteltem, az egyik spanyol zarándok paradicsomos húsos tésztát készített. Este 7-kor elvonultunk a misére, a mise végén a pap előre hívta magához a zarándokokat (kb. 30-an voltunk), külön áldását adva, és szerencsés és vízhólyag-mentes utat kívánva Santiagóig. Vacsora után közös mosogatás volt, ekkor -hogy azoknak is jusson munka, akik nem segédkeztek a vacsora készítésénél- kiugrottam kicsit a kocsma elé lerendezni wifin az utolsó üzeneteket, majd mire visszatértem, alig hogy egy székre felálló, enélkül is magas koreai fiú (aki mellesleg mezítláb járja az utat!) jó előadott egy fennkölt áriaszerű korei népdalt, máris kiáltotta az egyik hospitalera, hogy "Hungría!" Nem volt sok időm gondolkodásra, és bár ereimben 75%-ban magyar és székely vér csorog, szívem gyermekkorom miatt félig cseh, így -bocsássatok meg- zsigerből egy cseh népdalt adtam elő, akkora sikerrel, hogy a második strófánál a társaság már dobolta a ritmust az asztalokon, és hasonló tapsvihart arattam, mint a koreai srác. 10-kor felvonultunk a templom végében lévő karzatra Esti imádságra, ahol minenki a saját nyelvén olvasta fel a sorban rákerülő idézetet. Az alvás volt a hely gyenge pontja. A vékony matracok alatt a padló minden fordulásnál nyomott, ráadásul egy szuszogó és egy horkoló férfi közé kerültem, igen közel volt még egy "kompresszor" és a füldugót a sűrű esti program miatt nem tudtam már betenni. Reggel szerecsére a körülöttem alvók hamar eltűntek, így kényelmesen és jól tudtam elpakolni. Hamarisan elkészült a reggeli, és két kávé valamint néhány margarinos-eperlekváros kenyér elfogyasztása után elbúcsúztam a fiatal olasz és spanyol hispitaleráktól, akik már nagyon várták a vasárnapot, amikor lejár a kéthetes missziójuk és jön a váltás. És akkor a mai napról: 28 km, 6 óra 20 perc. A mai útvonalon nagyon sok falu és városka volt. 7:20-kor indultam és 9-re már hármon közülük (Redecilla del Camino, Castildelgado és Villoria de la Rioja) túlvoltam, 11-re meg Vilamayor del Río-n és Belorado-n is, bár az utóbbi nagyon nem akart előbukkanni. Belorado-ban léptem át a John Brierley utikönyve szerinti 10. nap végpontját, innen már minden kilométer ráadás volt. Innen még 2 óra 40 percig mentem, áthaladva Tosantos-on, Vilambistia-n és Espinosa del Camino-n, csak egyszer álltam meg egy árnyas pihenőhelyen inni, zoknit cserélni és valami keveset bekapni. Itt jegyzem meg, hogy a Camino egyes szakaszainak hosszléptéke nagyon nem egyenletes, az utolsó kilométerek egyre hosszabbak :-). A holnapi végcél nagyon bizonytalan. A mai nap elég sokat kivett belőlem, tegnap nem voltam fáradt, ma igen, és a gond az, hogy a holnapi szakaszon Atapuerca túl közel van (nincs 20 km-re), Burgos központja viszont túl messze (40 km), közben meg nincs albergue. Ez persze nemcsak az én gondom, hanem többtucat másik zarándoknak, meglátjuk, ki hogy oldja meg. Minden estre a holnapi nap e szempontból izgalmas lesz. Már két napja -ahogy lányom kiskorában mondta- "növid nagrágban" gyaloglok, a hőmérséklet egyre emelkedik, a jövő héten már stabil 27-28 fok lesz árnyékban. Mondtam már, hogy nem nagyin szívlelem a bringásokat? Úgy suhannak el mellettünk, hogy nem csengetnek (nincs is csengőjük), négyszer gyorsabban teszik meg az egész utat, mégis ugyanott aludhatnak, mint mi gyalogosok. Azokkal szemben, akik az első napon két oldaltáskával, többnyire tolva a bringát ébred tiszteletem, de a többség ezekben a rikító (sárga-kék) testhez simuló, csonó értelnetlen feliratral ellátott mezekben, a hátán egy szinte üres, p*csányi háticumóval nyomja a távot, mintha a Tour de France-on lennének, és a fele oda se köszön a gyalogos zarándoknak. Uff.

11. nap: Villafranca Montes de Oca - Burgos
39,6 km, 9:17 perc. Túl a 300. kiloméreren. Villafranca Montes de Oca-ból pontban 7-kor indultam, megreggelizve (tea, madalenas és másfél deci rozé). A faluból kilépve az út rögtön egy rettenetes emelkedővel indult, ami ugyan rövidesen valamit szelídült, később vízszintes is volt olykor, néhány helyen meg a Vidám parki hullámvasút módjára leszaladt, majd meredeken felment. Ez így ment 12,4 km-en keresztül, San Juan de Ortega-ig, ahol egy gyönyörű templom és egy állítólag nagyon lepukkant alberg van, amit mindenképpen ki akartam kerülni. A templom oldalánál találtam meg a falban a mikroládát, meglehetősen penészes logbook-kal. A táj kb. 3 km-rel később kinyílt (addig jobbára fenyőerdőben mentünk), és láthatóvá vált egyszerre Agés és Atapuerca. Az atapuercai ősember csináltam néhány majmos képet, majd a falu után nekivágtam a második igen kemény emelkedőnek, aminek megmászását minden ediginél nehezebb terep nehezítette. A tetőn lévő platón áthaladva a túlodalon már világosan látszott Burgos, de ez nem volt ok az ujjongásra, mert innen Burgos közepe még több mint 15 km volt. Elkezdődött a lefelé mászás, ami nem volt megerőltető, mert itt a talaj már nem csupa szabálytalan szikla volt, mint fölfelé. Volt egy "A" tervem miszerint a következő faluba, Cardenuela Río Pico-ba állok meg, ami megfelelt a szokásos napi adagomnak (25-27 km). De oda érve még csak 13 óra volt, másrészt ez a porfészek a semmi közepén volt. Ezért mentem tovább Burgosnak, ahol a déli autópályát hídon kereztezve rögtön letértem balra, és alig egy órával később Burgos elővárosában voltam. Ott egy árnyas padon ettem egy narancsot, ittam a vészesen melegedő, utoljára Agés-ben cserélt vízből, mégegyszer zokit cseréltem,és felcipzároztam a nadrágszárakat, mert a bal lábam hátulja pirospizsgásra égett. Castanaresből,nvégid az Arlazón folyó bal partját követve, árnyas parkon keresztül egyre közeledtem a kiszemelt alberguehez, az Emmaús-hoz, ami nem a városközpontban fekszik. Nagy volt a döbbenet, amikor kiderült, hogy az alberg zárva van. Ekkor már túl voltam a 38 kilométeren, gyorsan dönteni kellett. A folyó túloldalán van még két alberg, a 150 fős városi, ahova nem akartam menni, mert már két éjszajámat széthorkolta egy olasz. A másik a "Divina Pastora" viszont csak 16 ágyas, és 16 óra lévén nem sok esélyem volt, de megpróbáltam. Így is lett,nde nem hagytam magam lerázni, mondtam, hogy akár a földön is elalszok, de tovább nem megyek. Akkor kiderült, hogy van még három matracuk, amit este leterítenek szabad helyekre, viszont addig nem fekhetek le. "Miért is feküdnék le délután?" - kérdeztem - így lett enyém az utolsó matrac. Gyorsan lezuhanyoztam, kimostam (ezt már többet nem írom, mert minden nap ez van), aztán uccu a városba. Valami nagy fieszta van, emeberek ezrei egymás hegyén hátán tolongtak, a terekre kirakott kávézókban egyetlen szabad hely nem volt. A nagy zsivajban sikerült találnom egy kis élelmisterboltot, ott is alig fértem be másoktól. 3000 Ft-ért vettem egy behűtött literes San Miguelt, 4 banánt, egy doboz "Mackó" sajtot, két joghurtot, egy tonhalas és egy kagylós konzervet, egy 150 g-os tábla csokoládét és egy jó hosszú kenyeret. A kissé nyugisann parkban találtam egy üres padot, megittem a sört, majd városnétésrem fényképezésre indultam. A katedrális hihetetlenül szép, de minden tetszett. Több mint egy órát lötyögtem együtt a spanyolokkal egy négytagú zenekar előtt, amely népszerű spanyol dalokat játszott. A végén többen táncra perdültek, sajnáltam, hogy egyedül vagyok. De legalább jól kilazítottam a lábizmaimat. Az eddigi caminós ismerőseim közül ma senkivel nem találkoztam. Valamelyik kevésbé élménydús napon majd írik róluk. Most viszont be kell fejeznem, 23 ó elmúlt, és már csak a mobilom képernyője világít.

12. nap: Burgos - Hontanas
32 km, 7:10 perc, 1 geoláda. Burgosból kifelé, még egészen a 10 km-re fekvő Tardajos-ig még kellemesnek volt mondható az idő, bár már egyáltalán nem volt olyan hűvös, mint az előző napi indulásnál, amikor széldzsekiben kellett indulni, és még a leheletem is látszott. 2 km-rel arrébb, Rabé de las Calzadas-ban, fenn a templomnál megtaláltama ládát. A láda kedvéért le kellett térnem a Camino útvonaláról, egyből kiabált utánam egy helybéli lakos, hogy nem arra kell menni, mondtam neki, hogy "yo sé " (tudom) és a templomra mutattam, mire megnyugodott. Összességében piszok nehéz nap volt, nemcsak a táv miatt, hanem arért is, mert sok volt benne a hosszan tartó felfelé menetel, mégha nem is nagyon meredeken. De a legnagyobb probléma a hőség volt, és az, hogy az egész úton nem volt árnyék. Délben, a Burgostól 21 km-re lévő Hornillosban már sejthető volt, hogy az utolsó szakasz Hontanas-ig kegyetlenül nehéz lesz, de hogy két óráig Hornillosban üljek a járda szélén és várjak az alberg kinyitására, ahhoz még annyira sem volt kedvem. Így Hornillos-ban, csak zoknit cseréltem, és a kis boltban vettem 1-1 literes behűtött gyümölcslevet, a narancsot ott helyben megittam, az ananászt áttöltöttem a PET palackba. Nagyon kimerülten érkeztem a völgyben fekvő festői Hontanas-ba, így válogatás nélkül beestem a legelső albergbe, az El Puntido-ba. Úgy tűnik, hogy nem jártam rosszul, 5 €, van wifi és a vastag kőfalak még nem melegedtek át. Ez az első eset, hogy nem vágyom sörre, a kötelezők után kiadósan megebédelten, és most az ágyban fekve írom a blogot, szemeim olykor lecsukódnak és a mobil kiesik a kezemből, vagy ha felnézek, olyan betűk is megjelennek, amikről nem tudom, hogy kerültek oda. Eddig nem értettem, hogy miért fekszenek le annyian egy-egy szakasz után és elalszanak. Nekem sincs most kedvem semmi máshoz, úgyhogy befejezem.

13. nap: Hontanas - Boadilla del Camino
29,1 km, 6:44 perc. Szuper egy nap volt a mai! A reggeli harangszóra és mások neszezésére ébredtem, azt hittem, hogy eggyel elszámoltam a harangütéseket, de valóban még csak 5 óra volt, úgyhogy ma nagyon korán, 5:40-kor, még szinte sötétben indultam el. Nagyon kellemes volt a hajnali séta, nemsokára már a 6 km-re levő 16. sz. Convento de San Antón maradványait fotóztam, majd megkerestem az ottani geoládát. Alig mentem 200 méterrel odébb, már látszott Castrojeriz magas dombon álló várromja és temploma. Sajnáltam, hogy Hontanashoz való közelsége miatt ezt a helyet szállásilag ki kell hagynom, így legalább reggelire áltam meg a városka elején álló bárban, ahol két café con lecce kíséretében betermeltem az összes kenyeremet. Castrojeriz után egy meglehetősen hosszú és meredek fel-, majd lemászás következett (12%, ill. 18% lejtéssel), a tetőről fennséges kilátással mindkét irányban. Utána hosszabb bandukolás következett, közben volt egy mozgóárus, ahol donativo alapon lehetett vásárolni. Vettem három banánt, bedobtam az összes, kb. 1€-nyi aprómat, de a gazda láthatóan nem volt elragadtatva. San Nicolás del Real Camino-nál volt egy fantasztikus templomos albergue, benéztem, fotóztam, pecsétet kértem, gondolom a képemre volt írva az elragadtatás, mert a hospitalero megkínált kávéval és sütivel. Nagyon sajnáltam, hogy ez is kimarad, de még itt is valamivel 20 km-en belül voltam, és a végcélt tegnap este már kitűztem magamnak. Rövidesen áthaladtam Itero de la Vega-n is, majd jött az utolsó hosszabb bandukolás, immár a tegnapihoz hasonló melegben, némileg enyhítve időnkénti kellemes hátszéllel. Ami viszont már tegnap is kellemetlen volt, és mára még roszabb, az a sok apró légy, ami szüntelenül támadta a fejet. Nagyon óvatosan kellett venni a levegőt, de még így is sikerült kettőnek a számba, szerencsére nem tovább, és egy jó párat kapartam ki a szemem sarkából és a fülemből. Másfél óra kutyagolás után megjelent végre Boadilla del Camino, ekkor begyújtottam a rakétákat, és sorban hagytam le 9 megfáradt zarándokot. Amikor beléptem az alberg kerti kapuján, majdnem leesett az állam: az volt az érzésem, hogy nem isa a Caminón járok, hanem valami luxusnyaralóba érkeztem. Zuhanyzás után hagytam fenébe a mosást, hanem bevetettem magam a 27 fokos medencébe, amiben egy langyos vizet lökő masszás fúvóka is volt. Közben persze iszogattam a San Miguelt, majd az estebédhez (zöldséges-tonhalas vegyestál) még egyet. Aztán mégis mosás, majd vissza a medencébe. Négy után elindultam vásárolni, de hamar visszafordultam, mert kiderült, hogy Boadillában egyetlen bolt nincs! Kénytelen leszek vacsorát is rendelni, még csak öt múlt, és már megint borzasztóan éhes vagyok :-).

14. nap: Boadilla del Camino - Carrión de los Condes
14 napi gyaloglás, a második úton töltött hét utolsó napja. Eddig pontosan két napot vertem rá a tervemre, ami hosszban igazodott az általánosan elfogadott 32-napos beosztáshoz. Ma 27,2 km-t mentem, 7:10 perc alatt, 1 geoládát találtam a Kasztíliai csatorna (Canal Castila) mentén. Volt arrafele két másik is, de az egyik helyen egy gyanúsan üresen tátongó faodút talaláltam, a másik pedig a sok elszórt zsebkendő, törlőkendő, intim betét, stb. alapján a Caminót járó hölgyek kedvelt illemhelye, itt nem volt gusztusom keresgélni. A mai nap egyébként meglehetősen ingerszegény volt, leszámítva azt az elhanyagolható és mint utólag kiderült teljesen felesleges bosszankodást, hogy a hontanasi szálláson felejtettem a fogkefémet és egy drága, még Zubiriben vett fogrémet. Frómistába érve ezért bementem egy vegyesboltba, és 2400 forintnyi Euróért vettem fogkefét, szappant, mosószert, 2 paradicsomot, 2 kenyeret, 4 joghurtot és nagy zacskó (8 db) ensaimada-t. Aztán amikor a frómistai főtéren megrendeltem a rejeskávét és elővettem a kajás zacskómat derült ki, hogy a fogkefe-fogkrém kombó is abban van. Úgyhogy mostantól már nemcsak két mobil töltőm, hanem két fogkefém és két fogkrémem is van :-). A csodaszép boadillai albergben csak azon mérgelődtem, hogy egész délután nem sikerült felkapcsolódnom a netre, és mivel a telefonkapcsolat sem működött megbízhatóan, elkönyveltem magamban, hogy ez egy ilyen rosszul lefedett hely. Este viszont láttam, hogy a háziak közül az egyik fiatal fiú folymatosan Skype-ol, így reggel mégegyszer megpróbálkoztam, és lám, sikerült a naplót feltenni. Csak 7:10-kor indultam, nem volt hova sietnem, mivel a mindössze 7 km-re lévő Frómistában egy újabb Credential-t (zarándok útlevelet), akartam kiváltani, mert az elsőben már nincs annyi hely, hogy kitartson végig, és a spanyolok nem sietik el a reggeli nyitást. Bíztam abban, hogy azért 9-kor csak kinyitnak, de 10 lett belőle, így csak 10 után indultam tovább, pedig ekkor még 20 km volt hátra. A mai utat nagyjából négy részre lehetett felosztani: az egyetlen szép szakasz a kezdeti, Boadilla és Frómista közötti, jobbára a csatorna mentén haladó út volt, emely végén van egy érdekes zsiliprendszer. Frómistából Población de Campos-ig országút menti sávon, a "senda"-n mentünk, majd Población végében lekanyarodtam egy poros mezei útra, amit egyik oldalról a Ciuenza folyó kísért. Ez a szakasz 1,5 km-rel hosszabb az országút mentén haladónál, de megérte, csendes volt, és időnként egy-két nagyobb fa néhány lépés erejéig árnyékot adott, külön jutalim volt egy útmenti ermita, aminek a nevét nem jegyeztem fel, majd otthon pótolom. Nagyon hosszú gyaloglás után Villalcázar de Sirga-nál csatlakozott az út vissza a senda-ba, és jött még 6 unalmas kilométer, amiből az utolsó kettőt némileg megkönnyítette Carrión de los Condes látványa. A városban két olcsó (5€) egyházi szállást néztem ki, az első éppen akkortájt telt be, és hiába adtam elő a burgoszi-hoz hasonló "légyszi, légyszi, légyszi"-t (l. Shrek szamarát), mutogatva az összetekert derékaljamra, hajthatatlanok voltak, mondván, hogy már azt sincs hova letenni, mert mindenütt pótmatracok fekszenek. Útólag nem bánom, mert a tőlük 250 méterre levő másik szállás sokkal tágasabb, és hosdzú idő után végre megint nem emeletes ágyban fogok aludni. Ami az emeletes ágyakat illeti: ha az alsó és a felső égy között nincs akkora hézag, hogy kiegyesedve tudjak ülni az alsón (ez a gyakoribb eset), akkor a felső ágyat választom. Ekkor jobban is tudok (állva) pakolászni, mivel a felső ágy matraca nagyjából a mellvonalig ér. Befejezem, mert fáradt vagyok, annak ellenére, hogy a nagy meleg ellen mától két "trükköt" vetettem be délutántól: egyrészt kigombolom és szétnyitom az ingemet (a nap soha nem süt előlről), másrészt a sapkámat teljesen átvizezem.

15. nap: Carrión de los Condes - San Nicolás del Real Camino
33 km, 6:50 perc, 1 geoláda. Megreggelizve (4 dl tea, 2 joghurt) 6:50-kor léptem ki a carrión de los cindes-i Espiritu del Santo albergből. Tegnap már nem volt bennem szufla kimenni ebbe a kissé nagyobb városba fotózni, de nem is baj, mert reggel kifele menet esett útba a látnivalók java, sőt a San Zolio kolostornál a geoláda is. Ezután jött az a 17,2 km-es szakasz, ahol nincs útközben semmi. Ezt három óra alatt bedaráltam, ekkor már látszott, hogy a mára végcélnek kitűzött Terradillos de los Templarios túl közeli (27 km) lesz. És valóban, alig múlt dél, ott voltam, és mivel ezt követően teljesen kiürült az addig eléggé népes Camino, világossá vált, hogy szinte mindenki ott állt meg. Moratinos, a 4 km-re fekvő következő falu nem tetszett (csak a templomban pecsételtem és azt megnéztem), így mentem még 2 km-t San Nicolás del Real Camino-ba. Egy családias albergben kötöttem ki, mindenki barátságos, csak a kutya fél tőlem :-(. Megerkezésemkor kérdezték tőlem, hogy kérek-e valami ebédet, merthogy a konyha 14:30-kor bezár, és legközelebb csak 19:30-kor nyit ki. Mondtam hogy egy pererino menu especial-t kérek, mégpedig egy Veterano konyakot, egy jó levest és egy sört. Azt még nem írtam, hogy elsőnek érkeztem, és még az ebédem után sem jött egy ideig senki. Most már vannak egy páran, többnyire bringás spanyolok, de legnagyobb örömömre Milan, egy cseh pofa, óriási, szuper szimpatikus arc, Nepált, Himaláját és a Camino del Nortét is megjárt pofa, is lesz miről beszélgetni az esti sörözésnél. Mára ennyi, megyek mosni, hogy holnapra megszáradjon.

16. nap: San Nicolás del Real Camino - El Burgo Ranero
Tegnap Milánnal, a 49 éves világcsavargóval a bárban a zárásig beszélgettünk, jobbára ő, én csak hallgattam nem éppen vidám, ellentmondásos élettörténetét, miközben lement még két Veterano konyak és három korsó sör. Nem részletezem, maradjunk annyiban, hogy mindkettőből egyel kevesebb is untig elég lett volna... Reggel, hogy magamhoz térjek hideg vízzel lezuhanyoztam, a tejeskávéhoz megettem a maradék kis száraz kenyeret, majd 7:10-kor nekivágtam a mai, El Burgo Ranero-ig tervezett szakasznak. A faluból kilépve hamar feltűnt Sahagún, de előbb még kereszteztük a főutat, és kitértünk egy ókori római hídhoz és a mellette fekvő apátsághoz. Sahagúnban terveztem feltölteni az élelmiszer készletemet, de a Camino útvonala a történelmi látványosságok mentén haladt, élelmiszerboltot egy szálat nem láttam. Mire felocsúdtam, már kint is voltam a városból, miközben a kajás zacskómban már csak egy negyed szál kolbász, egy kisebb paradicsom és a teazacskók árválkodtak. Kezdtem aggódni, hogy majd már csak 2-3 nap múlva Leónban tudok vásárolni, mert úgy a következő település (Bercianos del Real Camino), mint a mai végcél olyan méretű, amikhez hasonlókban nem nagyon volt "tienda" (kis vegyesbolt). Éppen a tegnapi szálláson tudakoltam a helybéli sráctól, aki egy kicsit pötyögött angolul, hogy hol szerzik be az élelmistereket, mire kiderült, hogy reggelente megjelenik egy mozgóárus. A mai út nagyon egyhangú volt. Sahagún után hamar elértem a calzada de coto-i elágazást, ahol úgy a kaja hiány miatt mégis a bal ágat választom, mert a másik ágon csak egy település (Calzadila de los Hermanillos) van, és ha ott sincs bolt, mehettem volna a dög melegben egészen Reliegos-ig, ami csaknem 40 km lett volna. A döntés jónak bizonyult, mert Bercianos-ban volt bolt, másrészt az utat végigkísérő fák a korábbi blogokban látható állapotukhoz képest sokat fejlődtek, így helyenként némi árnyékot adtak. A fasor Bercianos után is folytatódott, a pontosan 10 méterenként ültetett azonos fák kezdtek unalmassá válni, így az utolsó 3000 méteren azzal szórakoztattam magamat, hogy egy-egy fához érve tizesével számoltam vissza a métereket. Közben persze sok mindenen jár az eszem. Az "Előzményekben" megpróbáltam összefoglalni, hogy tulajdonképpen miért is akartam annyira eljönni erre az útra. Az ott leírtak java be is teljesül, ámde közben (a Meseta nem lélekölő, hanem éppen ellenkezőleg, felszínre hozza a lelket) sokkal fontosabb dolgok jöttek elő: Egyre inkább úgy érzem, hogy a családomért megyek, a 90-éves anyámért, aki tudja, hogy a távollétem alatt sem eshet baja, a kétszeresen gerincműtött feleségemért, akinek napjait gyakran megkeseríti a fájdalom, és a gyermekeimért, akiktől nagyon várom, hogy unokákkal ajándékozzanak meg, mert ez az én hitem. Ahogy haladok nyugatra, az árak szépen araszolnak felfelé. Vége az 5 €-s szállásoknak, tegnap már nyolcat fizettem, de legalább volt wifi, ma is ennyit, de itt wifi nincs, estefelé el kell mennem a bárba, mert csak ott van. A tejeskávé sem 1,1 vagy 1,2 €, hanem 1,3-1,6 €, egyedül a sör az ami, összevissza ingadozik: a boltokban a literes San Miguel vagy Mahou 1,2-1,9, a bárokban egy korsó 2,2-4(!) €. Azért sikeresen kompenzáltam a La Laguna alberg wifi nélküliségét: miután egy spanyol zarándoktársat megkértem, hogy segítsen a hospitaleroval tisztázni, hogy a konyha hűtőjében mások által hagyott élelmiszerek szabad préda, felajánlottam, hogy főzzünk együtt, azaz -mivel főzni nem tudok, én tálalok, mosogatok, ő a nejével meg főzzön. De ő kijelentette, hogy fáradtak, ezért kimennek a bárba zarándokmenüt enni. Na jól van, gondoltam, most akkor megint előadhatok egy -a szilvásgombócos történetemhez hasonló bohózatot. Alaposabban körülnézve a hűtőben és környékén azonban rájöttem, hogy komoly esélyeim vannak egy kiadós és élvezhető ebéd elkészítésére. Találtam ugyanis háromféle száraztésztát, amiből a rövid, középen lukas éppen egy jó adagnyi volt, kechup volt vagy három is, sőt két kis zacskó reszelt sajt, amiből ugyan az egyik már nyitva volt, de a kettő együtt elégnek látszott, és az is volt. Már csak a gáz begyújtását kellett megoldani, ami kettős probléma volt: egyrészt rá kellett jönnöm, hogy a tűzhely alatti szekrénybe rejtett PB palack tetején van egy csapantyú, amit át kell billenteni, másrészt csak egy öngyújtó volt kéznél, amivel közvetlenül nem bírtam begyújtani, csak úgy, hogy egy darab papírt gyújtottam meg előbb. Míg főtt a tészta (a vizet nem felejtettem el megsózni), elkészítettem a hűtőben talált fél fej salátából és a saját készletemből "beáldozott" (sicc!) paradicsomból a salátát. A tésztát jókor szűrtem le, a sozást is tökéletesen eltaláltam, úgyhogy egy remek ebéd kerekedett ki, megtetézve borkóstolóval, lévén a hűtőben volt három vörösboros palack, mindegyikben egy-másfél deci borral.

17. nap: El Burgo Ranero - Arcahueja
30,4 km, 6:50 perc. Tegnap is összefutottam Milánnal, a cseh vagánnyal, akinek még reggel mondtam, hogy hova és melyik albergbe készülök, de mivel a buta hospitalero "letagadott", máshol szállt meg. Később aztán összefutottunk és a bárban, ahol feltettem a tegnapi összefoglalót megbeszéltük a világ dolgait, és a tegnapi estére való tekintettel, csak egy ananászlevel ittam. A mai nap rövid összefoglalója: Reggelire megettem egy joghurtot,na maradék vegyes salátát és ittam egy teát, majd 7:10-kor elinduktam. Dög melegben, árnyék nélkül csak mentem és mentem. Egyetlen üde mozzanat a kb. Félútonnfekvő reliegos-i La Torre bár volt, ahol el tudtam volna tölteni akár az egész napot, olyan hangulata volt. Az út előtt többen úgy vélték, hogy egy kicsit eltúloztam a felkészülést, de a mai eset is bizonyítja, hogy jól tettem: a La Torre előtt volt egy másik bár, ráadásul az utca árnyékos oldalán, és onnan már látszott, hogy a La Torre telibe kapja a napot. Ha nem tudok a La Torre híréről, nem teszem meg a kitérőt. A kora délelőttnek köszönhetően a Reliegos-ig tartó 12,4 km még elviselhető, a többi 18-ról ez már nem mondható el. Sokat mentem autóút mentén, egymás után suhhantak León-ból kifelé a hétvégére valahová igyekvők. Arcahueja előtti faluban egy kisebb kerülőt vállalva lemenekültem egy jelöletlen, de a térképemen rajta levő földútra, egy helyen majdnem másfelé mentem, de szerencsére éppen arra jött egy autó, és a vezetője vadul hadonászva mutatta a helyes irányt. Az utolsó 5-10 km egyre megterhelőbb volt, egy helyen egy tisztavizű, gyors sodrású csatornába mártottam a sapkámat, és még az alberg előtt 400 méterrel is inkább leálltam egy negyed órára egy hidegvizű kútnál, semmit feleslegessen szenvedjek, mert a saját maradék vizem már annyira langyis volt, hogy csak szájöblítésre és sapka áztatásra volt alkalmas. Az arcahueja-i albergbe is, úgy mint az előző kettőbe is elsőként érkeztem, és már a mosáson is túl voltam, amikor lassacskán beesett még négy ember. Az alberg vacsirával és reggelivel 18 €, csak szállás 8 €, és mivek saját kajám most éppen van elég, holnap meg jön León, ahol valószínűleg bármit beszerezhetek, inkább a sajátomat fogyasztom. Meg is ettem a tonhal salátát (nyami), de közben egy francia rendelt egy sült kolbászt és sört, amit megkívántam (nem az övét! :-)), így én is ettem-ittam egyet. Lassan 18 óra lesz, Milan nem futott be, pedig mondtam, hogy meddig megyek, de ő lazábban veszi az utat, mert valójában nincs hova/kihez hazamennie.

18. nap: Arcahueja - Villar de Mazarife
A tegnapi ingerszegény nap után egy rendkívül tartalmas nap. 32,8 km, 9:05 perc, 4 geoláda Leónban. Arcahueja-ban előző nap este felmértem, hogy ládázás nélkül is 30 km lenne az út Villar de Mazarifig, ezért jó lenne egy napot León-ban maradni. Reggel viszont megérkezett Emil üzenete, hogy mégsem marad Leónban, így sejtettem, hogy ismét egy nehéz napnak nézek elébe. Nagyon kellemes időben, 6:45-kor vágtam neki az útnak, és a León előtti domboknak, majd az elővárosi házaknak köszönhetően csaknem állandóan árnyékban mehettem, és 8:02-kor már ott álltam egy szép kert lelekatolt kapuja előtt, aminek 8-kor kellett volna nyílnia, és ahol az első útbaeső geoláda volt. Rendben, spanyolok, gondoltam, és beültem a reggeli kávéra és tortillára, amire a reliegosi bárban kaptam rá. Fél kilenckor megint a kerti kapunál voltam, ami még mindig zárva volt. Caramba! -gyerünk tovább, és a Puerta Moneda (régi városi fal kapujánál) kitartó keresés után megtaláltam az első ládát. Nem részletezem, de a Caminóról folyamatosan letérve, sokat fényképezve sorra jártam a történelmileg és építészetileg érdekes helyeket, miközben még további három helyen jártam szerencsésen. Az idő persze rendesen futott, 12-kor még mindig León nyugati oldalának külvárosát jártam, miközben az útból még több mint 20 km hátra volt, és persze ekkor már rég árnyékmentes hőség volt. Nem sok lelkesedéssel sétáltam kifelé La Virgen del Camino-ból, az utolsó külvárosból meleg vízzel a palackomban, amikor megláttam egy kis tavat, előtte egy kis pléh zarándok szoborral, ami mögött víz csordogált. Nem volt kiírva, hogy iható-e vagy sem, ezért felkiabáltam egy 50 méterrel odébb levő pince előtt ülő embereknek: "Holá, es esta aqua potable?" - "No sé" - válaszolták, majd egy rövid szünet után hozzátették: "Quieres beber?" - "Si" - válaszoltam habozás nélkül, és a forrásnál csak bevizezve sapkámat, felmentem hozzájuk. Rafaelként és Miguelként mutatkoztak be, de hozzátették, hogy angyalok. Azonnal megitattak, leültettek, elibem húzták a kemping asztalukat, tele minden földi jóval, és minden tiltakozásom ellenére kezembe nyomtak kenyeret, kolbászt, majd még valami különleges sajtból és persze borból is kaptam kóstolót. Utána még meg kellett néznem a pincéjüket, ahol vacogtam a hirtelen hőmérsékletváltozástól, majd felsegítették a hátizsákomat, utoljára még egy nagyott ittam a vizükből, és hálával a szememben búcsúztam el Migueltől, aki 18-szor járta végig a különböző Caminókat, igaz biciklivel, mert soha nem volt annyi ideje, hogy gyalog menjen, és Rafaeltől, a teológia tanártól. Feltöltődve vágtam neki a délutáni hőségben a hátralévő 19 km-nek, amikor is száz méterrel előttem váratlanul felbukkant egy zarándok. Bár nem ment túl lassan, hamar beértem, ekkor derült ki, hogy Silke, egy hamburgi nő csak ma kezdte León-ból a Caminót, és azért indult olyan későn, mert meg akarta nézni a katedrálist belülről. Szegény addig nagyon kétségbe volt esve, hogy miként lehet, hogy rajta kívül senki nincs az úton, megnyugtattam, hogy a többiek már ilyenkor kinyúlva pihegnek az albergekben. Nagyon hálás volt, hogy egy kicsit visszavéve a szokásos tempómból az út hátralévő részén vele mentem, és megmondom, nekem is sokkal gyorsabban telt az út a társaságában. Villar de Mazarife-ban a legelső albergben érdeklődtem Emil után, de mivel ott nem volt, átmentünk a szemköztibe, Jesús-hoz, és amint az egyik facebook-os képen látszik, ismét egy hangulatos, medencés albergbe cseppentem. Ma este finom zarándok menüt ettem, húslevest finom metélttel, sült halat (dorado) sült krumplival és vörösborral, majd kávés-vaniliás fagylaltot. még a vacsora elején áthívtam az asztalunkhoz egy egyedül üldögélő, angolul tudó szimpatikus olaszt. Enrico, miután megtudta, hogy magyar vagyok, elkezdett egy kicsit pötyögni magyarul, és lelkesen mesélt a balatoni nyaralása alkalmával megismert első szerelméről, Sugár Rózsáról, akiért hérom évig járt Rómából Szegedre. Már lassan 23 óra lesz, a többiek már rég alszanak, az én ágyam meg még tele van a hátizsákból kiszedett cuccokkal, és még a megszáradt ruháimat sem szedtem be. Jó éjszakát!

19. nap: Villar de Mazarife - Astorga.
Kb. 32,4 km, 7 óra körüli idő. Azért kb. minden, mert (kb.) 5 km-rel a cél előtt a mobilom "meghalt". Először arra gondoltam, hogy a wifi és/vagy a bluetooth akaratom ellenére bekapcsolódott, és a mobil takarékossági okból nem engedi felkapcsolni a legtöbbet fogyasztó képernyőt, de amikor az albergbe értem, és első dolgom volt, hogy töltőre tegyem, és ekkor sem mutatott életjelet, eléggé elkeseredtem, és PC-n rögtön jeleztem a blogban egy loggal a gondot. szerencsére 10 perc múlva a készülék ismét üzemképes lett, és 71%-os töltöttséget mutatott, tehát vagy egy belső hővédelem lépett közbe, vagy az akku csatlakozó körül van valami, pl. párásodás miatti kontakthiba. De hogy visszatérjek a nao elejére: Jesúsnál még kiadósan megreggeliztünk (naracslé, tejeskávé, nagy szelet pirítós, kis vaj, dzsem, 3€), majd elindultunk. Silke, mind kezdő camino-s rögtön azzal kezdte, hogy ott felejtette (volna) León-ban vásárolt botját, ha nem szólok. Nem sokáig mentünk együtt, mert szerencsére 10 perc után beértünk egy fiatal német srácot, akivel németül kezdett beszélni (előtte is volt minden angol mindatában min. egy "ja" vagy "genau), így két okom is lett a lelépésre, a fontosabb persze a gyorsabb iramra kapcsolás volt. Olyan 6 km/h körüli tempóban nyomtam vagy fél órát, amikor beértem Anthony-t, akivel San Nicolás del Real Camino-ban futottunk össze, de csak felületesen csevegtünk, mert ugyebár ott számomra Milán való cseh csevegés fontosabb volt. Mivel a new yorki srác szintén elég jól ment, nem nagyon kellett visszavenni a tempóból, amit az egyre melegedő időben amúgy sem bírtam volna már sokáig. Anthonyval tettem meg az út javát, csak David frissítő bódéjánál (l. lentebb) maradt le. De előbb még jött egy nagyobb település, Hospital de Órbigo, ahol a nevezetes, többszáz méter hosszú híd után egy szintén igen hosszú árnyékos padon megebédeltünk, a 29 éves Anthony elképedésére a korábban már megivott néhány liter víz után részemről egy liter Mahou simán lement :-). Hospitakból még 17 km-re volt Astorga, a mai végcél, és hiába mentünk szép tájakon, az árnyék nélküli egyre nagyobb hőség bizony emberpróbáló volt. Ezért különösen örömteli volt egy dombtetőn álló apró bódé, tele gyümölcsökkel, üdítőkkel és megannyi más finomsággal, mindez ingyen, illetve adományos alapon. Rögtön sejtettem, hogy ez David bódéja, aki -miután nevén szólítottam, hozzám lépett, és úgy átölelt, mint az évek óta nem látott legjobb barátját. Nagyon erős pillanat volt... Elidőztem nála egy ideig, döbbentem hallgattam, hogy ott lakik, csak a kályhát amin nyáron főz a zarándokoknak, télre kicsit közelebb húzza a fal melletti heverőhöz, kicsit megtoldja a heverő feletti tetőt, és egy sátorlappal veszi körülbaz ágyat a szél ellen. Naponta hoz 4 km távolságból gyalog 14 liter(!) vizet, mindezt mosolyogva mesélte, közben szüntelenül sepregetve a portáját. Távozásomkor készült a közös kép, ezután ismét átölelt,nés már leljesen üdvözölte az újabb érkezőket. Hogy milyenek az emberek: ottlétem alatt még vagy öten voltak ott, de csak én dobtam pénzt a ládikába. Ezt követte egy 5-6 km hosszú utolsó szakasz, előbb egy lemenetellel a dombról, majd amikor már azt hittem, hogy Astorgában vagyok, kiderült, hogy ez még egy előtte fekvő kisebb település, San Justo de la Vega. Most egy 120 fős, 5 €-ós tömegszálláson vagyok, szerencsére több szobára elosztva. A hospitalera előbb egy 12-ágyasba vezetett, de amikor láttam, hogy az ablak melletti felső ágyak már foglaltak, szó nélkül átvezetett egy négyágyasba, ahol éppen csak az ablak melletti ágy volt szabad, alattam egy bögyös és csinos brazil csaj, a másik emeletes ágyon meg egy 70 év körüli ír nagypapa és nyolcéves unokája van. Holnap rövidebbet megyek, mert Rabanal del Camino-ban a Guacelmo alberget nem szeretném kihagyni, ódákat zengtek róla a caminodesantiago.me fórumon. 46 ágya van, csak beférek :-) Sziasztok, Buen Camino!

20. nap: Astorga - Rabanal del Camino
21,2 km, 4 óra. A több 30 kilométeren felüli nap után jól esett ma egy kis lazítás. Bőségesen megreggelizve 6:50-kor léptem ki az albergből, körbejártam a Gaudí palotát és a katedrálist, majd meg szerettem volna keresni az ottani geoládát, de annak helyén (egy gyalogos híd alatt) két bringás zarándok aludt, akik botjaim hangjára felébredtek és gyanakodva nézték mit akarok, úgyhogy inkább odébbálltam. Murias de Rechivaldo, Santa Katalina se Somoza és El Ganso voltak az útbaeső falvak, ez utóbbi helyig vagy 60 zarándokot előztem le, miközben azt mérlegeltem, vajon mennyien lehetnek-e még előttem, lesz-e helyem a Guacelmo albergben. El Ganso után azonban már egyetlen embert sem láttam magam előtt, és nem is értem be senkit, így végül 11 előtt 10 perccel negyedikként "csaptam célba", csak egy idős nő és két fiatalleányzó hátizsákja "állt sorban" a 13:30 nyitó alberg kapuja előtt, ők vélhetően nem Astorga-ból indultak. Elmentem bevásárolni és nyomban megittam 1-1 liter ananász- és narancslevet. Aztán kiterítettem a derékaljamat és egy kicsit kifeküdtem, kijött rajtam az előző napok fáradsága. Miután feltápászkodtam, odalépet hozzám egy srác, aki Carrión-ban a betelt szállásnál át akarta adni az ágyát, (de aztán kiderült, hogy még földön sincs hely), és kérdezte, hogy végül sikerült-e helyet találnom? Mindez angolul zajlott, de miután megkérdezte, hova valósi vagyok, már magyarul folytathattuk . Péterrel és barátjával, Kázmérral együtt így már négy magyart ismertem, Emilt, akivel a 3. napon eltévedtünk, és aki két hétig egy nappal előttem volt, de közben lehagytam, és Reginát, akivel még Hontanasban futottunk össze egy szálláson, és a csodás medencés boadilla-i albergueben is együtt voltunk, de most már Emillel együtt ő is lemaradt. A Guacelmo alberg kellemes, jól felszerelt, donativo-s, de semmi különös, hacsak az nem, hogy az angol Fraternity of Saint James üzemelteti, úgyhogy volt ötórai tea tejjel és keksszel, majd később egy üveg bor. A társaság vegyes, németek, spanyolok, francia, kanadai, de éppen a vancouveri srác cseh származású, úgyhogy volt ma is egy kis "zsizsegés" . :-)

21. nap: Rabanal del Camino - Molinaseca
26,3 km, 7:05 perc, 1 geoláda. Nagyon száraz adatok, mögöttük egy nagyon meleg, igen nehéz terepű, mégis csodálatos nap. Hajnalban (4:40) ki kelett mennem, és közben észrevettem, hogy a belső (gatyán belüli) övtáskám, amiben a nagyobb címletek, és ezáltal a pénzmag 80%-a van nincs a párnám alatt, pedig elalváskor mindkettőt odaraktam. Nem estem pánikba, mert biztos voltam benne, hogy álmomban magam túrtam ki a bal kezemmel, amit szeretek elalváskor alá dugni, mégis nyugtalanított, nem esett-e esetleg az alattam alvó srác ágy mellett álló hátizsákjába, aztán, rápakol, és észre sem veszi. 5:10-ig bírtam az eféle morfondírozást, és mivel ekkor már többen mocorogtak meg szedelődztek, elővettem a mobilomat, bevilágítottam az ágy fej végénél az ágy alá, amit a legvalószínűbb lelőhelynek véltem, de ott nem volt. Ettől némileg felgyorsult a pulzusom, de nem sokáig, mert a srác feje mögötti keresztcsövön ott lógott a pántjánál fogva. Reggel 6-kor, kajás zacskóval a kezemben ott toporogtam a konyha bezárt ajtaja előtt, hogy csináljak magamnak egy teát, de amint a hospitalero kinyitotta, kiderült, hogy kávéval, kenyérrel, margarinnal és lekvárral várnak bennünket. Így aztán hiába búcsúztam el, rövidesen visszatértem az asztal lábánál felejtett zacskóért . Rabanal del Camino után rögtön elkezdett emelkedni az út, így aztán míg tegnap reggel Astorga-nál míg csak 800 méteren voltunk, ma reggel 9-kor már 1500-on. A felmenetel még egész elviselhető volt, egyrészt azért, mert nem volt folyamatos, másrészt még a délelőtti időszakban történt, mégha márnekkor is már elég fülledt meleg volt. De a lemenetel... Nem két, hanem egy napon belül, és nem 800 m-re, hanem 600-ra... 17 km-en belül 900 méter szint esés, eszméletlen hőségben. Erről ennyit. Na de a természet: egyetlen napon nem fotóztam annyit mint ma, 10, 20, 50 méterenként áltam meg, mert újabb és újabb táblatok nyíltak. Bár az átlagost jóval meghaladó tempóm miatt mindig egyedül vagyok kénytelen menni, a szállásokon időnként összefutok olyanokkal, akik ugyan lassabban mennek, de szívósak. Ilyen pl. Marcus, a 21-éves, apró termetű,Leonardo di Caprio képű bregenz-i osztrák fiú, a huncut képű, new york-i Elisabeth, akit csakis Libee (Libí)-nek szabad szólítani, mert az Elisabeth-et utálja, és aki rövidke rakott szoknyája alatt csudaszép lábakat villogtat (ki is érdemelte nálam a "best legs of the Camino" címet ), na meg a törékeny termetű, lelkes Guilaine (Giléne), akiről a fotót készítettem a reggeli közben. Szép tágas a molinaseca-i alberg, de mivel a 2. emeleten, a tetőtérben kaptam ágyat, nagyon meleg lesz az éjszaka. Az alberg (Santa Marina) 7€, jól működik a wifi, de már kivül van a városból, így nincs kedvem visszamenni a folyóhoz egyet fürödni, inkábblefekvés előtt veszek egy hideg zuhanyt. Emil ma El Ganso-ig ment, valamit behozott a 17 km-es hátrányából, már csak 9 km-rel van mögöttem. Lehet, hogy holnap -19 nap után- ismét találkozunk, két hétig én voltam hozzá képest egy napi szakasszal lemaradva. Ilyen ez a Camino. Most, a 3. hét végén (a keddi napok zárják a heteimet) kissé kezdem érezni, hogy közeledik a vége, habár időben a mai nap éppen a felezőpont. Szívesen megállítanám az időt, annyira élvezem az egészet.

22. nap: Molinaseca - Villafranca del Bierzo
Ma megint egy kicsit hosszabbat mentem, és nagyon érdemes volt, mert Villafranca del Bierzo elvarázsolt, a kötelezők után kétszer és bementem, illetve átmentem a 3500 lakosú városkán, előbb lementem a folyóhoz a helyi strandra egyet (kettőt) mártózni, úszni, majd útközben a látva a szép épületeket visszamentem a mobilért, hogy fotózhassak is. Visszatérve még a molinaseca-i forró éjszakára: a lefekvés előtti hideg zuhany eredményes volt, reggel meg gyorsan ment az összepakolás, mert a hálózsákot elő sem kellett vennem, a zuhanyozás után kellemesen nedves törülköző elég volt takarónak. Reggel már ötkor felkeltem, és szokatlanul korán, 5:50-kor indultam Lara-val, a Missouri vidékéről való apró termetű amerikai lánnyal (l. rabanali reggeliző kép), aki szintén ekkor lépett ki az albergből. Együtt mentünk kb. 7 km-t a ponferrada-i kávézőig, ahol megreggeliztem, de mivel nagyon lassan ment, otthagytam, volt ott ép elég más zarándok is, de úgy láttam, hogy ő is jobbára egyedül megy. Ponferrada-ból kijutni nem egyszerű, ha nincs térképed vagy GPS-ed, különösen, miután átkeltél a folyón. Nekem is sikerült egy kisebb kerülőt tenni, mielőtt kijutottam Columbrianos-ig, a nyugati elővárosig, onnan már egyértelmű. A nap további része útmenti cseresznye szedéssel telt, ami itt még csak most érik. A dolog odáig fajult, hogy egy helyen valaki előttem egy fa hatalmas ágát törte le, aminek sok kisebb ágain kilónyi csereszne volt, ebből én is törtem két ágat, és mivel már addig is ettem eleget, egy idő múlva beteltem vele. Tettem ezt azért is, mert a molinaseca-i ivóvizem nagyon langyos volt (nem lehetett hűvösig kiereszteni), úgyhogy inkább így igyekeztem csillapítani a szomjamat. Columbrianosban is langyos volt a kútvíz, így Camponaraya elején megálltam egy Dia-nál (CBA-szerű bolt) és vettem egy ananász-kókusz milkshake-t, mert az hűtött volt. Soha többet, borzasztóan nem illenek össze. Ezután viszont találtam egy hidegvizű kutat, és alaposan ráittam az egészre... Elképzelhetitek, hogy röviddel ezután mi következett. Miután megnéztem Cacabellos félelmetes giccskápolnáját gyorsan befutottam a szemközti elegáns bárba, és rendelés nélkül berongyoltam a toaletre, még időben.. :-). Utána rendeltem egy buborékos ásványvizet, az nagyon jót tett, de még így is, a Cúa folyón átvezető híd végén nem a sárga nyilat, hanem a híd melletti sűrű cserjést lestem, ahol a nagy sikerre való tekintettel ismételtem. Mindezek némi csúszást eredményeztek a 14 óra előtti érkezésembe, de szerencsémre a Cacabellos végén lévő árnyas parkból éppen előbukkant Libby (most már tudom, hogy így írja) és együtt nyomtuk le a délutáni hőségben a hátralévő nyolc kilométert. Közben elmeséltem neki, hogy nálunk nem Elizabeth, hanem Erzsébet lenne, aminek a beceneve Zsóka, és ez rém tetszett neki, úgyhogy azóta Zsókázom. "Zsóka" nagyon jól megy, ő is jún. 19.-én indult Saint Jean-ból, mint én, de csak jóval később vettük észre, hogy gyakorlatilag azonos ütemben haladunk. Mára itt a vége, mert lassan 23 óra. Kevesen ennyire virgoncak, mint én, legtöbben (a nők és a korombeli férfiak) végigalusszák a délután nagy részét és ezután tudnak aludni éjjel is.

23. nap: Villafranca del Bierzo - La Faba
25,1 km, 5:15 perc, az utolsó kilométert leszámítva végig aszfalton , ezért kevés megállással szinte egyfolytában csak mentem, hogy már végre legyen vége. Reggel 5 után elkezdődött a mocorgás, minek köszönhetően -bár utolsóként, de- viszonylag korán, 6:45-kor sikerült elindulni, volt időm egy kiadós reggelire, borotválkozásra, amire kétnaponként kerül sor, és ami pár napja ismét probléma mentes, miután Rabanal-ban vettem egy ötös készletet, kiváltva az egy ideje már nem tökéletesen működő egyetlen borotvát, amiről úgy voltam értesülve, hogy 20 alkalomra elég lesz. Nehezen hagytam el Villafranca-t, ez volt eddigi utam legszebb települése, gyönyorű fekvésének és emberléptékűségének köszönhetően olyan, mint mondjuk Veszprém vagy Heidelberg, csak sokkal kisebb, mindössze kb. 3500 lakossal, ennek ellenére kilenc patinás templommal, jó bevásárlási lehetőségekkel, szép, és amint tegnap kiderült, strandolásra is folyóparttal. A városból rövid séta után kiértünk, az út sajnos végig egy -szerencsére nem forgalmas- autóút mellett haladt, mellettünk zubogott a Valcarce (Valkarsze) folyó, felettünk meg időnként áttekeredett az A-6-os autópálya. Válaszhattam volna a Pradela hegyen át vezető opciót, ami Guilane (reggeliző képen balra) szerint nagyon szép volt, de tartva a melegtől és főleg attól, hogy a tegnapi Carefour-beli kiadós kaja bevásárlás miatt ismét igen nehézzé való hátizsákom miatt nehéz lesz a fel- és lemenetel, lemondtam róla. Végül is a sokkal visszafogodtabb meleg nem okozott volna gondot, mégis jól tettem, mert a mai napra rendelt 300 m szintemelkedés elég "vicces" módon oszlott meg: az első 24,3 km-en mindössze 100 m, majd az utolsó 800 méteren 200 m(!), 25% emelkedő, azt hittem, hogy belehalok... Dél után pár perccel már az alberg kertjében, a zarándokokat fogadó recepciós asztalka mellett kb. hatodikként sorakozott a hátizsákom, a "baj" csak az volt, hogy az alberg csak 2-kor nyitott, amit német alapossággal be is tartottak. De ismét egy nagyon kulturált, szellemiségében a rabanal-i Guacelmo albergre emlékeztető helyre kerültem. A mai ágyhelyemmel meg külön szerencsém van, mert a 30-személyes, 180 cm magas falakkal négy ágyanként (szűk közzel elválasztott két emeletes) ágy felosztott hálóban az utolsó kutricában csak egyetlen emeletes ágy van, mellette meg egy hosszú és széles polc, ahol kényelmesen és áttekinthető módon pakolgathatom a cuccaimat. A vacsorám alatt egy saccra 130 kilós ausztrál nő Led Zeppelin-t és Red Hot Chili Peppers-t játszott kedvtelésből gitáron (kettőnkön kívül más nem ült konyhában), majd miután megtapsoltam és elmondtam, kik a kedvenceim, ráadásként kaptam egy kis Bob Dylant (Don't Think Twice, It's All Right) és Rolling Stones-t (Angie) is. Utána kezdtem írni a mai blogot, és Hontanas után most fordult elő másodszor, hogy közben elaludtam, az a 25%-os emelkedő végén nagyon betett, amúgy továbbra is minden o.k. A mai, 23. napi, blogot remélhetőleg holnap fel tudom tenni. Mivel itt, magasan a hegyek között sehol nincs wifi, megkértem hazai segítő "angyalaim" egyikét , hogy erről értesítsen Benneteket, nehogy izgalmatokban lerágjátok körmötöket . Biztos vagyok benne, hogy ez megtörtént, köszönöm, Feri! És ha már szó esett a wifi-ről: ahogy tapasztalhattátok, eddig mindenütt volt, vagy az albergben, vagy bárokban, gyakran szabad, jelszó nélküli hozzáféréssel (sin clave), illetve jelszavas (con clave) albergekben gyakori volt az "albergue" jelszó, bárok esetén meg gyakran megegyezett a hozzáférési pont nevével.

24. nap: La Faba - Triacastela
27,2 km, 7:40 perc, 2 geoláda. Reggel az asztalra kitett élelmiszerekből (keksz, kétszersült, lekvár, filteres tea, Nescafé, tej, cukor) jól megreggeliztem, és mivel előző nap du. is ettem a felkínált készletből, magától érthetődően a csekély szállásdíjon túl dobtam némi pénzt az asztalra kihelyezett perselybe. A tegnapi nem túlságosan élménydús nap után egy csudaszép nap következett. A tegnapi napot záró gyilkos emelkedő ugyan folyatódott, de a reggeli viszonylag hűvös időben, kipihenten nem okozott akkora traumát, mint tegnap. Minél feljebb mentünk, és közeledtünk a legmagasabb pontnak hitt O Cebreiro faluhoz (Péter, Péter, nem készültél fel elég jól :-) ), ami 280 m méterrel volt még La Faba felett, annál szebben kitárult körülöttünk a csodálatos, ameddig a szem ellát hegyes-völgyes vidék. Felérve O Cebreiro-ra egy akkora szélvihar kerekedett, hogy villámgyorsan fel kellett vennem a három hete nem látott széldzsekimet, amit előrelátóan a hátoldali külső zsebben tartok a hátizsák esővédő huzatával együtt. O Cebreiro palozza-it (közel körkeresztmetszetű, igen vékony palával fedett viskó) végigfotózva, felmentem a falu felett magasodó dombra, ahol egy kereszt áll, és megkerestem a közeli geoládát. Szimpatikus (magyaros) rejtés volt, egy kicsit le kellett térni az ösvényről, és fiatal cserjékbe kapaszkodva lezergézni a kicsit meredek domboldalon. Ennél sokjal kacifántosabb egy Groenhof nevű ürge 16 ládából álló sorozata ami Villafranca del Bierzo-tól indul, és csaknem Santiago-ig tart. Az első láda nem azon az úton van, amin tegnap mentem, a második ott van a la faba-i alberg mellett 50 méterre, de hiába kerestem délután hosszabb ideig háromszor is, nem találtam. A helyzet az, hogy a sorozat összes ládája az út mentén gyakoran előforduló, lapos kövek százaiból összerakott támfalakba van rejtve, megtalálásuknak ezért csak akkor van esélye, ha az ember megnézi a ládaoldalon segítségképpen feltett fotót, ami a láda környezetét mutatja. Csak hát mobil netem nincs, wifi ezeken a falvaktól távoli helyeken úgyszintén nincs, így a 3. ponton sem jártam sikerrel, pedig -egy kis túlzással- már szinte szétszedtem és újraépítettem az egész támfalat :-). Végre a 4. ponton a kitartásomat siker koronázta, ezen felbuzdulva rengeteg időt töltöttem -sikertelenül- a Triacastela előtt 1 km-rel lévő 5. ládánál, minek következtében csak fél három előtt értem a kinézett alberghez. Mögöttem egy kis csoport spanyol lány igyekezett ugyanide, emiatt elkezdtem a füves lejtőn futni, nehogy végig kelljen várnom a ő regisztrációjukat (szig., credential bemutatása, pecsételés, adatok beírása a nagy könybe, pénz beszedése, ágy kijelölése, mi hol van elmondása, stb.) Ekkor derült ki, hogy a lányok csípték meg az utolsó helyeket, ha 5 perccel később érkezem, akkor már "Completo". De visszatérve a Camino mai szakaszára: O Cebreiro után az út még nagyon sokáig nem akart folyamatosan lejteni, jött még az Alto San Roque és az Alto da Poio, és csak Biduedo után indult a meredek lefelé, kb. annyira, mint a Prédikálószékről le Dömösre. Még Biduedo előtt megjelent a hírhedt "jóságos" palacsintás néni, aki mintegy véletlenül visz valakinek palacsintát a faluban, de zarándokot látva megkínálja, és csak utána derül ki, hogy nem egészen önzetlenül. Óvakodjatok tőle! A mai alberg egyébként elég gyenge, kaszárnya szerű, 1-1 emeletes ágyat tartslmazó fülkéken, zuhanyozókon, mosdón és vécén kívül az égvilágon semmi nincs (konyha, közösségi helység, stb.) 6€ és nincs wifi, ezért a közeli bárból, ahol ebédelni voltam töltöm fel a naplót és a képeket a facebookra. Azt az 5 km-t, amit tegnap a háromnapos előnyből leadtam (Brierley szerint O Cebreiro-ig "kellett" volna menni), azt ma ledolgoztam. A hegyen túl, ahonnan jöttem már egy ideje dörög, kérdeztem a hospitalerától, éjjel esni fog-e, azt mondta, hogy nem éjjel, hanem most. Megyek beszedni a kimosott ruháimait. Fülledt ugyan az idő, de remélem, hogy megszáradtak, bár ma nagyon későn (és nehezen) álltam neki mosni. Nem hagyhattam a Mercadona hűtőjéből vett literes sört megmelegedni... :-)

25. nap: Triacastela - Barbadelo
31,3 km, 8:15, 3 geoláda. A mai nap csak egyben hasonlított a tegnapira: csodaszép helyeken jártam. De míg a tegnap hegyekről és völgyekről szólt, a mai nap a fény és árnyék játékáról. Reggel hamar kimenekültem a sivár albergből, és Samos-ig Enrique-vel, a brazil sráccal mentünk, aki cserediákként Leónban tanul, és miután levizsgázott, onnan is indult a Camino-ra. Samosba 9-kor értünk, ott kávéztunk egyet, majd legalább körbejártam a kolostort, mert a vezetett túra csak később indult. Samostól egyedül mentem, az útmenti kutakból csak langyos víz folyt, ezért megörültem, amikor az erdőben egy rövid függőleges sziklafalról kristálytiszta víz zubogot alá. A samos-i kitérő néhány km-rel Sarría előtt csatlakozott be a kolostort kihagyó, 6,4 km-rel rövidebb útba. Ekkor láttam meg, hogy az emberek többsége rest volt megtenni a kerülőt, mert míg a samos-i úton tán ha tízen mentünk összesen, itt már egy kisebb felvonulásba cseppentem. Sarría nem egy szép város, ráadásul a spanyolok nagy része itt kezdi a Caminót, mert 100 km megtétele után már jár a Compostella, ezért úgy döntöttem, hogy megyek még kb. 5 km-t Barbadelóig, ahol négy kisebb alberg is van. Sarría-ban előtte bevásároltam (holnap vasárnap), és amikor beljebb léptem a boltba, Guilane, a törékeny (vézna), de bájos francia lány éppen a felvágottas-sajtos pultnál kért valamit. Nagyon megörültünk egymásnak, így aztán az utolsó (legnehezebb) kilométereket együtt nyomtuk le. Az ismerősök közül Enrique is itt van, és mint kiderült, van itt egy kis magyar csoport (papa, két lánya és a nagymama), úgyhogy most már összesen tíz magyarról tudok, akik ezekben a napokban járják a Camino-t. A mai önkormányati albergben nincs wifi, van konyha, de a villanytűzhelyen és a mosogatón kívül semmi más, úgyhogy holnap reggel megint nem lesz teázás, hacsak nem szerzek valakitől egy fém bögrét. Eddig -ahol volt- mikróban melegítettem a vizet, és azt a műanyag poharam kiválóan viseli. Két dolog viszont, amelyeken az út elején kissé aggódtam, egyáltalán nem gond: az egyik a mobil töltése - mindig van a termekben konnektor, néha az ágyam mellett, néha valaki más ágya melett, és mivel hoztam elosztót, egy foglalt konnektor sem okoz gondot. A másik dolog: soha nem kellett a magammal vinnem a zuhanyozóba értekeimet attól való félelmemben, hogy valaki lenyúlja. Amint már írtam, az emberek többsége annyira fáradt, hogy örül, ha a saját dolgaival elboldogul, nemhogy máson járjon az esze. Arról nem beszélve, hogy az emberek többsége ránézésre becsületes, rendes ember. Na megyek feltölteni a mai naplót a Casa Carmenhez, ott van wifi, de a szállás 9€, a miénk meg csak 6. Holnap, hogy a "spanyol armadát" elkerüljem Gonzar-ig tervezem az utamat, remélve, hogy a többség előtte Portomarín-ban leáll. Legjobb tudomásom szerint Gonzarban nincs wifi, ha ez igaz, akkor csak két nap múlva jelentkezem, esetleg Portomarín-on áthaladva, röviden jelentkezem. Sziasztok!

26. nap: Barbadelo - Gonzar
28 km, 7:45 perc, 3 geoláda. Reggeli nélkül voltam kénytelen elindulni, és vagy két órát menni, amíg végre egy nyitva tartó útmenti bár találtam. Amúgy kellemes séta volt a mai nap is, végig dimbes-domos tájon, kevés aszfalt úttal. A levegő hőmérséklete ugyan sokkal kedvezőbb, mint a mesetán, ámde a páratartalom, különösen a reggeli-kora délelőtti órákban igen magas, amitől az ember egy óra után ugyanúgy megizzad. Portomarín-ig sok apró, egy-két házból álló falun mentem át. Portomarín, leszámítva a régi városmagot, az árkádok alatt sorakozó kávézókat, bárokat nem sok érdekességet mutatott, egyedül a város fekvése a széles Mino (Minyo) folyó felett, a híd túlsó végén álló, a városba vezető lépcsősor teszi a várost különlegessé. Itt Gonzar-ban most már mindenki azt számolja, hogy a Santiago-ig hátralévő 81 kilométert hogyan osztja három vagy négy részre, hogy naponként mire képes. Ez most nekem is fejtörést okoz, mert összefutottam egy fiatal magyar társasággal, akik főznek, viszont holnap 33 km-t akarnak menni, amihez e pillanatban nincs sok kedvem. De majd meglátjuk, mit hoz a holnap. Mennem kell, mert már csak 16%-on áll a töltöttsége a mobilnak. Visszajöttem a bárba feltölteni a mai naplót, de előtte még egy kis szösszenet: az itteni férfi zuhanyozó két egymással szembenálló, ajtó nélküli fülke. Amikor kész lettem a zuhanyozással, belépett a helyemre egy spanyol férfi (a másikban a társa volt) és mind a ketten kéjesen nagyokat nyögtek a meleg víz alatt. Közben edzembe jutott, hogy ott felejtettem a tusfürdőmet az ablakpárkányon, benyúltam érte, és megjegyeztem: está mejor, cómo un orgasmo, verdad? - óriási röhögésbe törtek ki :-)) Hasta luego! :-)

27. nap: Gonzar - Melide
32,8 km, 7:50 perc, 5 geoláda. A mai napló rövid lesz, több okból. Egyrészt nem történt semmi különleges, hacsak az nem hogy az eddigi legkorábbi időpontban, 5:25-kor már elindultam. Másrészt a hosszú út, a sok ládakeresés (időmegtakarítás céljából hátizsákostul) kifárasztott, úgyhogy délután szundítottam egyet. Aztán bementem a városba, kerestem egy wifi-s bárt, már ott ült a tegnap Gonzarban összejött magyar csapat: Dani, Magdi és Regina, akivel még Hontanasban futottunk össze, aztán a csodás boadilla del camino-i "bahamás" albergben is, de azóta csak most újból. A fiatalok vettek egy nagy dinnyét, köttöttünk egy barter üzletet: én kaptam egy negyed dinnyét, ők meg tőlem keserűcsokit. A mai út -hossza ellenére- kellemes volt, csak az utolsó 5 km-en volt egy kicsit meleg. A folytatódó dimbes-dimbos táj szemnek továbbra is kedves volt, ám különösebb érdekességeket nem tartogatott. Maga Melide sem túl érdekes, a szundi után mentem fel a közeli templomhoz, aminek közelében a mai utolsó geoládát találtam. A megtalálás kicsit izgalmas volt, mert a templom körüli teret egy kb. 70 cm magas kőfal vette körül, azontúl meg a gazos terep meredeken lejtett, és a láda környékén egyértelműen magánterület volt. Átléptem a fa korláton, leültem kívülről a kőfalra és a korlátba kapaszkodva, kihajolva lestem a kőfal töve alá, mert biztos voltam benne, hogy ott a rejtek. Így is volt, sikerült aláhajolva, képet készíteni a rejtekről, kiszedni a ládát és vissza is rejteni, ámde amikor kezdtem feltápászkodni, a combzsebemből kiesett a mobil, és látványos bukfencezésbe kezdve, vagy 3 métert ment lefelé, míg megállt a száradó alsóneműk alatt. Szerencsére közben nem hallottam reccsenés-szerű hangot, a telefon nem esett szét, azért mégiscsak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor felemelve és felfordítva épnek találtam a kijelzőt. Sajnos holnap is nagyot, a maihoz hasonló távot kell menni, hogy holnapután úgy érjek be Santiagóba, hogy elérjem a déli misét. Még nem döntöttem el, hogy hogyan gazdálkodok az útközben felhalmozott három szabad nappal, de valószínűleg most csak egy éjszakára maradok Santiago-ban, mert ha közben az óceánparton elromlana az idő, mégiscsak elviselhetőbb lesz a maradék időt Santiagóban tölteni.

28. nap: Melide - Pedrouzo
35,3 km, 9:10 perc, 3 geoláda. Nagyon hosszú nap volt, az eddigi szakaszok közül a második leghosszabb, és "jó szokásom" szerint megint én tettem a szükségesnél még hosszabbá. Rögtön Melide-ből kifelé, miután megnéztem, hogy viszonylag hamar jobbra kell majd letérnem, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy ház első emeletéről egy nő kiabál valamit, ami nyilván nekem szólt, mert rajtam kívül nem volt az utcán egy lélek sem. Visszanéztem, hogy talán elvesztettem valamit, de nem. Mentem tovább, de a nő csak kiabált, amiből kihallottam a "Camino" szót. "Buen Camino!" - köszöntem bamba módon, és csak akkor eszméltem, hogy talán nem jó felé megyek. Megnéztem a GPS-t, és valóban, már vagy 300 méterrel túlmentem a leágazástól... Szerencsétlent nyilván felébresztette botjaim hangos kopogása (kb. fél hét lehetett, és a spanyolok ilyenkor még javában alszanak, pláne, hogy előző este, hangos petárdázás közepette elkezdődött a Szent Carmen fieszta). Ezzel megvolt sz első 600 m kitérő, ami napközben még kb. további 1,6 km-rel lett megtoldva az úttól kissé távolabb eső ládák megkeresése miatt. A táj egyébként napról napra kevesebb látványosságot mutat, leszámítva az eukaliptusz erdőket, amik Európában eléggé szokatlanok. Mindannyian abban bízunk, hogy Santiago után újra szép részek következnek. A tegnap Melide-ben spontán összeverődött magyar csapat (Dani, Magdi, Regina, én, és egy Erdélyben született, székely anyától és Közép-afrikai apától származó, Montrealban elő néger fiú, 37 éves háromgyerekes apa, gyerekei 19, 16 és 13 évesek) közül Pedrouzoban már csak a két lánnyal futottam össze, és tekintettel a hosszú napra és a holnapi Santiagói megérkezésre az albergue melletti pulpería-ban hatalmas lakomát csaptunk: zorza-val (spanyol "brassói") kezdtem, majd pulpo a la feria-val (polip) folytattam, végül chipirones fritos-szal (sült tintahal falatok) fejeztem be, mindezt Magdival felesben, mert különben sok lett volna. Mindannyian egyre jobban érezzük, hogy közeledik a vége, a sok fárasztó szakasz ellenére megállítanánk, sőt visszaforgatnánk az idő kerekét, annyi sok szép élmény ért minket útközben.

29. nap: Pedrouzo - Santiago de Compostela
18,2 km az albergig hátizsákkal, 4 óra, majd 10 km séta Santiagóban, 1 geoláda. Az eddigi legkorábban, 5:20-kor elindultam, majd 500 méteren belül a kivilágított pedrouzo-i utcáról berongyoltunk egy koromsötét eukaliptusz erdőbe, ahol szerencsémre előttem és mögöttem is lámpával jöttek, így nem kellett előásnom az ismeretlen helyen tartózkodó fejlámpámat. Alig 4 km-t kellett így menni, amikor mindannyiunk meglepetésére Amenalban találtunk egy már nyitott bárt. Gyorsan megreggeliztem, majd lendületesen folytattam az utamat a Santiago előtti, már fejből fújt falvakon keresztül, amelyek közül csak Lavacolla érdemel említést, mert az itteni patakban mosakodtak meg utoljára a katedrálisba érkezés előtt (lavar=mosni, colla=igen, AZT is alaposan megmosták :-) ). Aztán még megkerültük a repteret, amekyről két hét múlva reülök Madridba, majd 5 km-rel Santiago előtt megérkeztem Monte do Gozo-ra, az Öröm hegyére, ahonnan a zarándokok először pillantották meg a katedrális tornyait. Néhány autópálya, autóút és vasútvonal felett áthaladva megérkeztem Santiago külső negyedeibe, itt található az Accuario alberg, amely árával (10€) nem, minden egyébbel viszont elbűvölt. Közben megérkezett a három magyar fiatal, Magdi, Regina és Dani, és mivel a konyha jól felszerelt, Dani meg tud főzni, rögtön el lett döntve, hogy a déli miséről visszajövet bevásárolunk. Gyorsan beccucoltunk a szerencsére már 9-kor nyitó albergbe, és elindultunk a 2,5 km távol lévő katedrálishoz. A térre érve több mindenki több Camino ismerősével találkozott, nagy könnyes összeborulások voltak a téren, többen úgy ültek, feküdtek a kövön, mintha valami strandon lennének. A baráti csoportok ismeretkeneket kértek fel,nhogy fényképezze le őket, és mikor a gyanútlan áldozat ezt megtette egy géppel, rögtön a kezébe nyomták a másik társ gépét, mindaddig, amíg a csoport tagjainak valamannyi gépével nem készült fotó. Mindez persze nagy nevetések közepette, semmi harag. Attán rádöbbentünk, hogy jó lenne még a mise előtt lerendezni a Compostela-t, gyorsan megkerestük az irodát, ahol már egy elég hosszú sor várakozott. Kb. 40 percet álltunk sorban, közben fényképezkedtünk az apácákkal, és egy kis papírra felírtuk titkos kívánságunkat, aminek teljesülése érdekében állítólag imádkozni fognak. Email címünket is felírtük, majd bedobtuk a kis papírt egy dobozba, lehet, hogy értesíteni fognak arról, hogy az ima megvolt? Közben azon is töpiztünk,hgy fogjuk hazáig megőrizni a Compostela (A4-es lap) épségét. Nem soká kellett ezen töprengeni, mert mint az irodában, úgy a környékbelu boltokban kaogató 1 euro-ért egy erre alkalmas kemény, jól záródó papírhenger. Szóval a spanyolok nem is olyan rossz szervezők. Mire végeztünk az irodában, alig néhány perc hiányzott délig, úgyhigy szedtük a lábunkat, hogy elérjük a mise kezdetét. Szerencsére az iroda az egyik, katedrálishoz közeli mellékutcában van, így időben odaértünk, de leülni a padsorokba már nem tudtunk. A mise többnyelvű volt (még kóreai pap is felszólalt), előtte a szokások szerint elmondták, hogy a legutóbbi felolvasás óta melyik úton, honnan, hány, és milyen nemzetiségű zarándok érkezett. A templomban a rengeteg ember miatt szokatlanul meleg volt, szerencsére a fiatalok kiszimatolták, hogy utána lehet megnézni és tiszteletett tenni Szent Jakab koponyájánál. Haralmas várakozó sor alakult ki, de itt "megcsíptük" az első helyeket, így hamar sorra kerültünk. Utána irányi "haza", közben Dani "szakértői" irányításával a Dia-ban bevásároltunk, négyünkre összesen 17€ jutott, amiben benne volt egy kb. hétkilós dinnye 5€-ért. Nagyon kiadós volt a csirkehúsos zöldségleves, és igazi csemege a tonhalas paradicsomos sajtos tészta. A levest még sikerült ebédre mind megenni, de a téstra anbyi volt, higy még vacsorára is jutott, amit nem bántam, mert nagyon finom volt. A tonhalas konzerv 900 g-os volt, úgyhogy még másnap reggel is azt reggeliztük. Este még egyszer bementünk a városba, a csajok hamar lemaradtak, Danival viszont elmentünk a katedrálison túl, ahonnan az esti, naplemente előtti pillanatokban remek képeket lehet készíteni a katedrálisról. Közben még egy geoládát is találtunk, pontosabban Dani szúrta ki, én csak fordítottam/értelmeztem a megtaláláshoz nyújtott spanyol nyelvű segítséget. 23 óra után, tehát elég későn, de még a teljes sötétség beállta előtt értünk vissza, ahol a csajok már türelmetlenül várták, hogy megegyük a jól behűtött dinnyét. Finom volt!

30. nap: Santiago de Compostella - Negreira
25,9 km, 5:50 perc, 1 geoláda. Habár a hivatalos itiner szerint ez csak egy 22 km-es szakasz, váratlanul elég nehéznapek bizonyult. Az már a tegnapi sétákból kiderült, hogy még 2,5 km-t ehhez hozzá kell adni, de egy rövid geoládás kitérő, meg egy elgondolkodós (elbambulós) rossz irányba menés ezt még majd másfél km-rel megnyújtotta. Ehhez jött még az ismételten nagy meleg,naz útközbeni vízpótlási hiány, és főleg az, hogy a terep nagyon is dimbes-dombos, amiből mintha a felfelé mászás sokkal több is lett volna. Magdi busszal ment Finisterre-be, Dani és Regina előttem indultak egy fél órával, én meg csak fél hétkor keltem, és mire megreggeliztem és összeszedtem az este még nem teljesen száraz ruháimat, már 7:45 lett. Mindezek ellenére, kb. félúton beértem beértem és hamar le is hagytam őket. Induláskor még úgy volt, hogy ők próbálnak nekem helyet tartani az önkormányzati albergben (a privátok kétszer annyiba kerülnek), ekkor viszont fordult a kocka. Éreztem, hogy sietnem kell, sorra hagytam le párokat, kisebb csoportokat, összesen vagy 20 embert. A köszönések mist már nem annyira barátságosak és őszinték, mert mindenki attól fél, hogy neki már nem jut hely. Amikor beértem, valóban már csak hat hely volt, amiből egyet én, kettőt meg az alberg előtt 20 méterrel leelőzött házaspár foglalt el. Kértem a hospitalerát, hogy a három helyből tartson fel kettőt barátaimnak, mindta, hogy nincs foglalás, de azért megkérdezte mennyire vannak lemaradva. "30 percre" mondtam saccra, de sajnos csak egy óra múlva jöttek, mert útközben bevásároltak. Ugyanakkor még előttük ketten befutottak, így az a helyzet állt elő, hogy Reginának még jutott hely, Daninak már nem. Mivel a hospitalera közban lement a városba ebédelni, mondtam Daninak, hogy legalább zuhanyozzon le, és éjjel majd beengedjük, és elaludhat az előtérben. Közben újabb, nagyon piros fejű és nagyon fáradt zarándokok érkeztek, (egyikük, egy középkorú nő rögtön el is aludt az egyik fotelben), nekik is ajánlottam, hogy legalább zuhanyozzanak le, és ekkor valaki nagy derültség közepette kinevezett hospitalero-nak :-). Mivel közben már 16 óra is elment, a még mindif nagy forróság ellenére vissza kellett mennem a városba egyrészr bevásárolni, másrészt egy wifi-s bárt keresni. A boltban vettem egy 1,25 l-es vehűtött citromlét, a bárban meg egy félnliteres "tinto de verano"-t (sangría-szerű itóka, hatalmas jégkockákkal). A csapos még kihozta a félliteres ásványvíz felét, a többit használta az ital elkészítéséhez, majd amikor leittam az italt a jégkockákig, és rájuk töltöttem ezt, hozta a bort, és teletöltötte a poharamat. Úgyhogy nagyon rövid időn belül több mint két liter folyadékot ittam meg, elképzelhetitek, hogy milyen meleg van. Közben megírtam előbb az elmaradt 29. napi blogot, majd most a mai-t, és húzok vissza az albergbe, mert lassan 20 óra lesz, és holnap állítólag egy hasonlóan nehéz, csak még jóval hosszabb szakasznak nézünk elébe.

31. nap: Negreira - Olveiroa
32 km, 7:30 perc. Estére vettem még egy üveg bort, aminek felét vacsorához, a másik felét meg a mai útközbeni uzsonához ittam meg. Nagyon jót aludtam, reggel 5 után felkeltem, megreggeliztem (2 joghurt, 1 tojás, 1 ömlesztett sajt), és néhány perccel 6 előtt elindultam. Az út első szakaszán ismét "dupla sötét" (hajnal+erdő) volt, 7-ig használni kellett a fejlámpát. Utána ugyan lassacskán kivilágosodott, de a Nap képtelen volt kibújni, akkora köd volt, hogy 200 méternél távolabb nem lehetett látni. Tegnap meg olyan száraz meleg volt, hogy ma egy éppen oltott, de helyenként még parázsló és füstölgő erdőtűz által elpusztult szakaszon mentünk keresztül. 10 óráig egyhuzamban mentem, csak kétszer álltam meg vizet inni meg kétszer pisilni. Így 4 óra alatt 20,6 km-t tettem meg, ami a mai útnak csaknem kétharmada. Ekkor hosszabb időre megálltam a Santa Marina-i bárnál, ahol egy kávét és egy akkira sajtos-sonkás bocadillo-t rendeltem, hogy nem bírtam az egészet megenni. A mai nap időjárás tekintetében nagyon eltérő volt az eddigiektől. Végig be volt borulva nem volt olyan nagy meleg, de a szűrt napfényt azért érezni lehetett. Az olcsó önkormányzati alberg-beli helyekért ma is nagy volt a rohanás, de ma mindhárman magyarok (Dani, Regina és én) ágyban alszunk. Holnap Finisterre!

32. nap: Olveiroa - Finisterre
31,5 km, 7:30 perc, 1 geoláda. Az utolsó olcsó, 6€-s Xunta szállásról 2-2 joghurt és Mackó sajt meg kenyér elfogyasztása után azzal az eltökélt szándékkal indultam el 5:45-kor Olveiroa-ból, hogy egyhuzamban elmegyek Finisterréig. Láthatóan ez a nap is köddel kezdődött, de a fejlámpa fényében látszott, hogy a ködszitálás a tegnapinál jóval intenzívabb, úgyhogy az ingem pillanatok alatt átvizesedett. A falu végén hamarosan egy erdei útra terelt volna a jelzés, gyorsan felmértem, hogy az országúton 7 km után újra találkozom a Caminoval, ezért a gyorsabb előrehaladás miatt ez utóbbit választottam, egyébként sem láttam volna az erdőben semmit. Közben a koromsötét átment szürkületbe, majd lassacskán igen borult és ködös, de világos lett, itt már megint jó és érdemes volt az erdei úton menni. Közben volt az út mentén egy igen régi kereszt, majd egy kápolna, mellette egy parkos pihenőhely, persze curom vizes, szóba sem jött volna egy megállás. Valahol a 10. km táján nem figyeltem eléggé, és mire észbekaptam, addigra már több mint egy kilométerrel voltam túl az elágazáson, ahol jobbra kellett volna mennem. A térképre nézve kiderült, hogy ez az (ország)út is levezet a tengerhez, és nem tűnik hosszabbnak mint a Camino, nem fordultam vissza. Kb. 6 km-t mentem az országúton, mire leértem Cee-be, egy mély tengeri öböl sarkába fekvő, nem túl vonzó városba. A "V" alakú öblöt teljes egészében meg kellett kerülni, majd egy nem túl hosszú, de az eddigi út egyik legmeredekebb emelkedőjén újra felkapaszkodni a dombra, amely tetejéről először láttam meg a 9 km távolságban lévő Finisterrét. Izgatottan megszaporáztam lépteimet, ám hamarosan éreztem, hogy nem fogom bírni megállás nélkül Finisterre-ig. Ahogy mondani szokás, "minden bajom volt", a hátizsák úgy húzott, mintha valaki titokban két téglát rakott volna a zsákomba, a cipő nyomott,úgyhogy 7 kilométerrel a cél előtt kapóra jött a Ruta Finisterre nevű hatalmas lakókocsis kemping bárja, ahol egy kávé mellett fél órát lazítottam, zoknit cseréltem, leadtam a facebookra a "gyorshírt", majd olyan frissen folytattam, mintha csak most indultam volna el. Ahogy közeledtem Finisterre felé, az út egyre szebb helyeken vezetett, utóbb már folymatosan látni lehetett a tengert, majd hosszasan mellette sétáltam, kerülgetve az itt nyaralókat. A magyar (Albergue por fin) szállást hamar megtaláltam, a lakók több mint fele magyar, alighogy lepakoltam, nekiláttam ebédelni, paprikás csirke volt, káposztával :-) Közben elkezdtem számolgatni, hogyan is osszam be a maradék 10 éjszakát, amit a vártnál gyorsabb előrehaladás, meg az egyébként is betervezett tartalék napoknak köszönhetően megmaradt. Úgy döntöttem, hogy 3-3 éjszakát hagyok Finisterre-re, illetve Muxía-ra, és négyet Santiago-ra, és már vannak ötletek, hogy mivel fogom e napokat eltölteni, de ez egyelőre maradjon titok, nem is szeretném elkiabálni. A Supurmercado-ban kiadósan bevásároltam, majd elmentem a kikötő felé, végigjártam a mólót és a város egyik részét. Este nyolckor indultunk a 3,5 km-re lévő félsziget csúcsig, ahonnan a naplementét szokás nézni. Előbb még az itteni geoláda keresésére indultam, és amikor annak közelébe kerültem, hirtelen cseh hangokat hallottam magam mögött, majd a két morva tinilány, Garmin GPS-szel a kezükben megelőzött, és hipp-hopp, mint a zergék, felpattantak a sziklatömbökre, amelyek között mély hasadékok tátongtak. Én, tériszonyos lévén sokkal lassabban és óvatosabban araszoltam ide-oda, így nem csoda, hogy a ládát hosszabb keresés után a lányok találták meg. Utána kimentem a világítótorony mögötti csúcsra, ahol mint a sirályok szinte minden sziklatömbön üldögélt egy pár ember. Végülis a tényleges naplemente előtti fél-egy órában volt legszebb a látvány, mert a nap -mint ahogy már Thaiföldön is tapasztaltan- soha nem a tengerbe, hanem a felette kialakuló pára rétegbe bukik alá, emiatt a fényereje a végén fokozatosan gyengül.

33. nap: Finisterre-Észak, Finisterre-Dél
Azért ma is összejött vagy 20 km, de mindez hátizsák nélkül. Kényelmesen, 7:15-kor ébredtem, a többiek nagyrészt már a szokásos korai időpontban elhúztak, csak három holland csaj pöszmötölt még egy ideig, de aztán teljesen egyedül maradtam. Nem tudom felidézni, mivel telt el a délelőtt, hiszen még tegnap du. kimostam, tény, hogy dél volt, mire elindultam a félsziget nyugati (óceán felőli) oldalán fekvő, ún. hippie beachre. Ez egy veszélyesnek kinevezett, felügyelet nélküli homokos partrész, aminek szegélye mentén több sátor áll. Útközben egy banánt toltam le, kesudiót és aszalt sárgabarackot majszoltam, szabadnak éreztem magam, mint a sirályok, akik hangja teleharsogja az egész várost és a partvidéket. Leérve a partra látom, hogy egy pali úgy fürdik, mintha a 26 fokos Balatonban élvezkedne, közben a víz egy kikötőben olvasott tájékoztató szerint 16 fokos, úgyhogy részemről a fürdés valószínűleg kimarad. Végigsétáltam a part mentén, kis kagylókat gyűjtögettem, élveztem a hullámverés hangját. A homokos part végéhez érve észrevettem egy, a dombodalon meredeken felfelé kúszó földutat, ezen indultam tovább. Botok nélkül jó szuszogtatós volt, de minden feljebb kerültem, annál szebb lett a kilátás. Az út biztonságos (~30 m) távolságban futott parhuzamosan a meredek sziklaparttal, ezért lehetlen volt erről a részről képet készíteni. Amikor felértem a felső pontra, megelégeltem a dolgot, és belegázolva az út és a szakadék közötti szúrós tövises cserjésbe több véres karcolás árán csak sikerült annyira közel kerülni a meredek parthoz, hogy pár szép fotót készítsek arrafele is. Délután visszamentem az albergbe, összeütöttem egy baconos-hagymás rántottát, majd elindultam a félsziget déli végéhez közelebb eső kilátóponthoz, ahonnan egyszerre lehet látni a nyugati és a keleti öblöt. Ide nem egyszerű feljutni, csak egy sokat tekergő szerpentines úton, így lett ebből a sétából 8 km (erről trekk készült). Este meg még egyszer átszaladtam a hipie beach-re naplementét nézni, de az ma elmaradt, a felhők szétkenték. Viszont szép volt a telihold, és nagy örömömre összetalálkoztam Guilaine-nel, aki kb. egy hete 8 km-rel lemaradt, majd ujjproblémai miatt végül egy teljes szakasznyi lemaradást halmozott fel, úgyhogy egy napi késéssel futott ma du. be. Holnap nagyot kirándulok, ezért ne aggódjatok, ha ismét későn jelentkezem. Jó éjt!

34. nap


35. nap


36. nap


37. nap


38. nap


39. nap


40. nap


41. nap


42. nap


Bejelentkezés név:  jelszó:   [regisztráció]