| Grétsy László klasszikus: 
 Helyzet:
 Fiatal lány enyeleg fiatal fiúval. A háttérben figyeli őket a fiú egyik barátja. Mihelyst a lány egy pillanatra eltávozik, a két fiú között a következő párbeszéd alakul ki:
 
 
 - B@szod, mi?
 - Á!
 - Át akarsz b@szni, mi?
 - Ne b@sztass már! B@sznám, b@szod, de ráb@sztam: b@szik b@szni, b@szd meg! Ez beb@szott! Ezt kibaszottul elb@sztam! B@ssza meg!
 
 Magyarról magyarra :
 - Lefeküdtél vele, mi?
 - Á!
 - Becsapsz, mi?
 - Ne kínozz! Szívesen magamévá tenném, elhiheted, de kudarcot vallottam: nem hajlandó szeretkezni, az ördög vinné el! Ez aztán a váratlan fordulat!
 Ugyancsak alaposan melléfogtam! A fene egye meg!
 
 Nem vitás, a kis példa rendkívül élesen világít rá hétköznapi nyelvünk sorvadására, elszegényesedésére. Ugyanakkor nem tudok
 szabadulni egyfajta torz büszkeségtől sem: Lám, még nyomorában is milyen kifejező, milyen hajlékony a nyelvünk!
 Nem ismerek egyetlen nyelvet sem, amely ehhez hasonló bravúrra lenne képes: ugyanannak az alapszónak pusztán tizenháromféle ismétlésével (többé-kevésbé) értelmes mondat alakítható ki!
 Külön fel szeretném hívni a figyelmet a ''b@szik b@szni'' fordulatrendkívüli finomságára. Ha például felcseréljük a szórendet, menten micsoda merőben más értelmet nyer a kifejezés!
 (''B@szik b@szni'' = ''Nem hajlandó szeretkezni'', de ''B@szni b@szik'' = ''Nemi életet él ugyan... '' és úgy folytatódhatna például: ''... csak épp nem énvelem...'' Micsoda különbség!)
 |