A Zselic eltűnt falvai
A zselici rengeteg mélyén egykorvolt falvak emlékét idézik a titokzatos nevek, amelyek mára már csak erdőket, dombokat jelölnek. A legtöbb ilyen falu helyét ma már elfoglalta az erdő, de néhány, a nem túl távoli múltban megszűnt település helyét még kijelölik házak, gazdasági épületek romja, vagy egy elhagyott temető kövei.
A honfoglalást követően a Zselic rengetegében száznál is több kis falu bújt meg erdőirtásokkal létrehozott szabad területeken.
Vidékünkön a falvak első nagy megszűnési hullámát a török kor kíméletlen pusztításai okozták. Amikor a török iga alól a vidék felszabadult, sok helyen új, gyakran idegenből jött telepesek beköltözésével a községek egy része új életre kelt.
De jött a 20. század második fele, amely a kevés lakosú, rosszul megközelíthető falucskák romlását hozta magával. A fiatalok a könnyebb élet reményében elköltöztek, az öregek többnyire követték őket, vagy a magukra maradtak idővel örökre eltávoztak közülünk.
A török kiűzése után három falu is új éltre kelt az Almás-patak forrásvidékének hegyei között. Ezek (Szentlukafalva, Németlukafa és Nagytótváros) már csak a térképeken szereplő határrészek nevei, pedig a 18. és 19. században gazdaságilag erős, virágzó településként voltak ismertek. A zselici gazdálkodás
A megélhetést évszázadokon keresztül alapvetően a Zselic végtelen erdőségei nyújtották. Az irtásokon szántóföldi termelés, a kiterjedt legelőkön szarvasmarha- és juhtartás, a tölgyerdőkben makkoltató disznótartás volt a megélhetés alapja, de az erdő mindig nagy szerepet játszott. A gyűjtögető erdei haszonvételi formák és kezdetleges háziipar (gomba, erdei gyümölcsök, cserzőgubacs gyűjtése; seprűkötés, kosárfonás, favilla-készítés és hasonlók); a legszegényebb emberek számára is nyújtottak kiegészítő jövedelemforrást. Akárhogy szépítjük, a csapdás és fegyveres vadorzás is könnyített a mindennapi gondokon. A fakitermelés nemcsak tüzelőt és építőanyagot szolgáltatott, hanem az 1700-as évektől kezdve kisebb-nagyobb arányú ipar is települt rá, megsokszorozva a terület népességmegtartó képességét. A zselici fa vegyipari hasznosítása
Hosszú időn keresztül a fa volt az egyedüli komolyabb energiaforrás, de ezt nem érte meg messzire szállítani a rossz utakon. Ezért az energiaigényes ipar üveggyártás, kerámiaégetés erdők közepébe települt.
Az egykori vegyipar legfontosabb alapanyaga a hamuzsír, vagyis a kálium-karbonát, akkori nevén szalajka volt, amelyet nagy mennyiségben használtak üveggyártáshoz, szappangyártáshoz és vászonfehérítéshez. Előállításához a fahamut használták. Ehhez rengeteg fát kellett eltüzelni, mivel fafajtól függően egy kg hamuzsír előállításához 500...1200 kg fa szükséges. Az eltüzelést általában az erdőn ásott gödrökben végezték. Törvény szerint csak kiszáradt fák, hullott rőzse eltüzelésével nyert és a háztartásokban felvásárolt hamut használhattak volna, amit aztán a hamuházakba szállítottak, ahol a hamu vizes kivonatolásával és a híg lúg bepárlásával nyers, korommal szennyezett hamuzsírt állítottak elő. Ez további kiégetéssel még tisztításra szorult. Persze az erdei hulladék nem volt elegendő a nagyarányú gyártáshoz, az erdőirtás hihetetlen mértékű rablógazdálkodást jelentett, sok vidéken szinte eltűntek az erdők. Szerencsére a vegyipar fejlődése a 19. század második felére kiszorította ezt az előállítási módot.
A hamuzsír alapra néhány környékbeli településhez hasonlóan Németlukafán is üveghuta települt, amely öblösüveget, később síküveget is gyártott. Ilyen módon az erdőhasználat kíméletesebb módja valósult meg ezen a vidéken. Ugyanis a kitermelt fa háromszorosan is hasznosult: tüzével fűtötték a hutákat, a keletkező hamu az üveggyártáshoz szükséges hamuzsír alapanyagaként szerepelt, a huták füstjének egyébként veszendőbe menő forrósága pedig a kalamászgyártást szolgálta.
Ilyen módon a fában rejlő hőenergia és sokféle vegyianyag legalább részben nem pocsékolódott el, mint a nyíltszíni elégetés során.
Ugyancsak a fa energiahordozóra kerámiagyártás (a Spitzer-féle kőedényüzem) is létesült Németlukafán. Ezt a manufaktúrát vásárolta meg a Zsolnay család, és Pécsre áttelepülve, az itt felhalmozódott szakmai tudással alapozták meg nagyhírű vállalatukat. A kalamászgyártásról
Az erdei haszonvételnek még egy érdekes ágazata élt a környéken: a kalamászgyártás. Vidékünkön -viszonylag kisebb mértékben, mint a vashámorok környékén- faszenet is gyártottak az erdei boksákban, de nagyobb hírre tett szert a kalamászgyártás. A kalamászt kocsikenőcsként használták, vásárokon árusították (legtöbbször szemes terményekre cserélték, mivel ezeknek az erdős vidékeken szűkében voltak), míg ki nem szorította a szappanok és ásványolajok keverékéből álló csapágyzsír. Eleink már századokkal korábban ezzel a korszerű anyaggal rokon kalamászt használták, amikor Skandináviában még a fekete meztelencsiga tetemét alkalmazták tengelykenőként. A kalamász alapanyagának gyártási folyamata rokon a faszéngyártással, amelynél a boksákban összezsúfolt faanyag kis részét kevés levegővel engedik égni: csak annyira, hogy a keletkező hő elegendő legyen a többi faanyag illékony anyagainak eltávozásához. Így a boksában egy kevés hamu és az elszenesedett rész maradt vissza. A kalamászgyártás során hasonló folyamatban a fő termék nem a faszén volt. Ennek során a másra hasznavehetetlen fenyőtuskókat és -gyökereket használták. A föld alatti vermekben kevés levegővel pislákoló tűz melegétől elpárolgó anyagok, meg a szenesedő faanyagból képződő, elgőzölgő vegyi bomlástermékek az alagútként kivezető füstjárat falára a könnyen párolgó részek (terpentin) kivételével lecsapódtak. A kivált anyag vízben nem oldódó része, vagyis a nyúlós, ragacsos fakátrány sokféle anyag, nagyrészt fenyőgyanta és némi magasabb forráspontú terpentin összetevő, pl. fellandrén, kadinén és kariofillén keveréke, ez a kalamász alapanyaga. A kezdetleges égetéses módszer mellett terjedt a száraz lepárlás ipari formája is. Az üveghutákhoz hozzáépített lepárló kamrákban a hutából távozó forró füstgáz hulladék hője elegendő volt ehhez a falepárlási folyamathoz. A kalamászfőzés során lúgos anyaggal (égetett mész) a gyantasavakat részlegesen elszappanosították, a szappanok, a megmaradt gyanták és olajok zsírszerű állagú, vízálló kenőcsöt képeztek (a szakmai titoknak számító hasznos vagy éppen hamisító adalékokkal. Az elsőre példa a faggyú és az abból főzött szappan, a másodikra a tömegnövelő agyagpor).
A nagyipar térhódításával ezek a haszonvételi formák kihaltak, a lakosság megélhetését már csak az erdőművelés, állattartás és a szántóföldi gazdálkodás tette lehetővé. Németlukafa a 20. században
A század elején a környék legnagyobb birtokosai, a Biedermannok Almamellék kiinduló állomással több kisvasúti vonalat építtettek. Az egyik vonal az Almás-patak völgyében északra vezetett Sasrét végállomásig, ennek rövid kiágazása a Németlukafától délre fekvő Lukafa-pusztáig visz. A sasréti vonalon még napi gyakorisággal közlekednek a kisvonatok.
Németlukafa határában a domboldalakon a turistatérképek pár évtizeddel ezelőtt még szőlőterületet mutattak, a fennsíkokon szántókat, a völgy hosszán legelőket. A területen egykor még nagymértékű szőlőtermesztés folyt a pécsi Littkey-pezsgőgyár számára. A szőlő feldolgozására és a bor tárolására épült Németlukafán az a hatalmas pince-együttes, amely ma már szerep nélkül, napról-napra romló állapotban áll a domboldalban. A szőlő feldolgozása itt már a 20. század első éveiben gépi úton történt, és a zselici hagyományok továbbélését jelentette, hogy a gépek üzemanyaga a fa száraz lepárlásával nyert fagáz volt. A kifosztott épületben a gépeknek már nyoma sincs. A többszintes, hatalmas épület alsó szintje borospince, a felette lévő szint, amelybe a terepadottságok alapján a lovaskocsik is behajthattak, magtárként szolgált.
A falu szinte nyom nélkül tűnt el; elvadult növényzet és azonosíthatatlan épületmaradványok és az elhagyott temető emlékeztet az egykori életerős településre.
Az egész környék a baranya megyei erdőgazdaság zárt vadászterülete, ahová csak külön engedéllyel léphetnek be a természetbarátok és a népi ipartörténeti hagyományok iránt érdeklődők.
