WAP: a láda a csúcstól néhány méterre található - a gerincen kell pár lépést tenni, majd egy törpefenyő melletti sziklaüregből kövek alól-közül előszedni, és logolás után óvatosan visszatenni a takaró köveket, hogy ne törjön össze a láda - köszönöm. A láda nem nagy, kb. 3x5x10 cm.
Ha bármi gond felmerülne a ládánál, a csúcskönyv hátsó belső borítóján is megtalálható a jelszó.
A ládába TravelBug egyenlőre
nem helyezhető.
A ládarejtek elhelyezkedése
Megközelítés
A túra nezhézsége, ajánlott időszak
Az I. világháború és Olaszország hadbalépésének előzményei
A déli frontvonal és az Isonzo frontja
Irodalom
A ládarejtek elhelyezkedése
Ezzel a ládával az egykori Isonzo-frontra szerettem volna megemlékezni, és azért kapott itt helyet, mert innen az egykori frontszakasz északi része tökéletesen belátható.
A Júliai-Alpokban, a Boveci-medence fölé magasodó, a völgy felől megpillantva a Matternhornra emlékeztető Svinjak ("disznóól") 1652 méter magas csúcsa közelében került elhelyezésre a láda, ahonnan a jól megérdemelt pihenő alatt csodás panorámában gyönyörködhetünk minden irányban, még a Triglav csúcsa is feltűnik kelet felől. És ha isonzo-i frontszakasz, ellátni innen a Predil-hágó felé, illetve dél felé a Boveci-medence tárul elénk, ahol a Soca (Isonzo) mellett Bovec (egykoron Flitsch) városa bukkan fel előttünk.
Visszafelé menet érdemes a Celo táblánál jobbra térni az ösvényről - itt felújítva látható az osztrák oldal egyik állása, ahonnan a Boveci-medence mellett az odavezető északi utakat is szemmel tudták tartani a védők. Itt a lő- és ágyúállások mellett legénységi szállást és sziklába vájt alagutakat-kavernákat találunk, illetve arra is van esély, hogy valamilyen relikviát leljünk itt (ez amúgy a front nagy részére igaz, sok helyen még nem kezdték meg az egykori front alaposabb feltárását).
Megközelítés
Budapestről több lehetőség is adódik - a klasszikus és bevált útvonal Budapest - Rábafüzes - Graz - Villach - Tarvisio - Cave de Predil - Kal-Koritnica.
Kal-Koritnica-ba érve egy nagy parkolót lehet találni a helyi étterem mellett - az út mentén, ami a Vrsic-hágó felé visz. Itt a táblák egyértelműen jelzik az irányt, illetve a piros (eleinte piros és fekete) jelzés vezet a hegyre (ld. térkép).
A túra nezhézsége, ajánlott időszak
A teljes szintemelkedés több, mint 1200 méter, ennek megfelelően készüljön, aki elindul a csúcs felé. Emellett a vége kitett és mászós - ez főleg tériszonyosoknak jelenthet problémát, de kellő odafigyeléssel segédeszköz nélkül kivitelezhető a feljutás a keresésre ajánlott időszakban.
Az
ajánlott időszak május közepétől szeptember végéig terjed, amikor kevés hó van a hegyen, vagy esetleg el is olvadt. Ettől eltérő időben és hóviszonyok között mindenki készüljön téli mászásra, profi eszközökkel és tudással, illetőleg számítva arra, hogy a ládát garantáltan nem tudja kiásni a hó alól. Én kifejezetten eltanácsolok mindenkit a téli túrától - tanulságként egy baleset nemrégiből (ami ráadásul a túravezetők meggondolatlanságának volt köszönhető):
cikk
Fontos figyelmeztetés: itt is, akárcsak hazánkban vagy bárhol, ahol a nyári hőmérséklet kedvez a kígyóféléknek, fokozott figyelmet igényelnek a sziklák, nehogy viperába fussunk - ami alapvetően fél és elkerüli az embert, de ha csak közvetlen közelről észleli, amikor már menekülni nem lehet, akkor támad!
Az I. világháború és Olaszország hadbalépésének előzményei
Közel egy évszázaddal a vliágháború előtt - 1815-ben - köttetett meg a bécsi béke, aminek folyományakényt a napóleoni háborúk lezárásával Habsburg kézre kerültek a korábbi velencei és dél-tiroli területek. Volt azonban valami, amiben a régi rendet nem sikerült visszaállítani - a háborúk alatt feltartóztathatatlanul terjedtek a francia forradalom eszméi, ami azután az európai forradalmi hullámokhoz is vezetett. Így a következő mintegy ötven év során az olasz területeket felügyelő hatalmaknak szembe kellett nézniük az olaszok nacionalista mozgalmával, és végül a folytonos lázadások és harcok eredményeképp 1870-ben létrejött az egységes Olaszország. Mindeközben az egyre jobban forrongó Európa új és régi hatalmai keresik szövetségeseiket, akik egyrészt garantálják biztonságukat, másrészt támogatják hódító terveiket. Így születik meg 1879-ben a kettős (német-osztrák), majd 1881-ben a három (német-osztrák-orosz) császár szövetsége - ami utóbbi nem zárta ki, hogy egy másik hármas szövetség szülessen német-osztrák-olasz részvétellel - az ún.
hármas szövetség, 1882. május 20-án. A szövetség azonban már a kezdetektől elég instabilnak mutatkozott, mivel az olaszok eredendően a németek támogatását keresték területi igényeik érvényesítéséhez, azonban német részről támogatást csak az osztrákokkal való megbékélés esetén kaphatott Olaszország. Az olasz terjeszkedési igények viszont nem csak angol és francia, de osztrák érdekeket is sértettek, így a szövetség hosszú távú fenntarthatósága meglehetősen kétséges volt már születése idején is. Ennek ellenére 1887-ben megszületett a balkáni érdekszférákról szóló egyezség Olaszország és a Monarchia között, amit azonban utóbbi később megsértett, így 1908-ban, amikor az olaszok semmiféle kompenzációt nem kaptak Bosznia-Hercegovina annexióját követően osztrák részről. Olaszország ekkoriban már kereste a francia szövetség lehetőségét is, mert világossá vált számára, hogy egy esetleges háború során nem számíthat német támogatásra - német részről fontosabb volt az orosz szövetség és béke keleten, mint felrúgni egy esetleges nyugat felé irányuló háborúval, amit Oroszország ellenzett és nem is írt alá semlegességi nyilatkozatot egy esetleges Franciaország elleni támadás esetére (attól való félelmében, hogy így Németország túlságosan megerősödne, felborítva ezzel a fennálló kényes hatalmi egyensúlyt).
1904-ben létrejött az angol-francia szövetség, az antante cordiale, ami egyrészt a gyarmatokat illető megállapodásként jött létre, másrészt a felek kifejezték a németekhez való viszonyukat - ami azután komoly visszhangot váltott ki, közvetlen következményeként az 1905-ös marokkói válsággal. Olaszország helyzete meglehetősen kínossá vált - egy esetleges háború esetén vagy német, vagy angol veszéllyel kellett szembenéznie, attól függően, melyik oldalra áll. Végül a válságban a franciák támogatása mellett döntött a németek ellenében, ám ezúttal még nem került közvetlen veszélybe, háború most még nem robbant ki.
1907-ben aztán angol-orosz egyezmény született, ami a német és osztrák szövetséget egyre inkább az olaszok felé terelte, más lehetőség híján. Bosznia osztrák annexiója azonban nem segített a rossz viszony helyrehozásán, majd a balkáni háborúk és 1914-ben az osztrák trónörökös elleni merénylet után, 1914. júliusában tervezett szerbiai fellépés tervének kiszivárgását követően végképp hiú ábránddá vált az olasz szövetséges egy esetleges háború esetén.
A háború pedig Olaszország semlegessége mellett
1914. július 28-án kitört, és augusztus 5-ére Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Franciaország, Anglia, Szerbia és Oroszország háborúban álltak.
Az első év sorozatos vereségeket hoz Németország és a Monarchia számára, ezt Olaszország igyekszik is kihasználni, egyre nagyobb területi igényekkel fellépve a háborúba lépésért cserébe. Azonban a Monarchia rossz taktikát választ, minden igényt előbb elutasít, és csak amikor már késő, akkor hajlandó újabb és újabb területeket odaígérni. Ennek közvetlen következménye végül Olaszország tárgyalása az antanttal - Anglia és Franciaország könnyen ígér bármely területet, ami érdekét nem sérti. Így Dél-Tirolt a Brenner-hágóig, az Isonzo völgyét, az Isztriai-félszigetet, illetőleg több adriai és földközi-tengeri szigetet. Olaszország a háborús készülődés jegyében, időhúzásként tárgyal tovább a másik féllel is, majd miután újabb területi igényeire egy újabb nem a válasz, május 4-én felmondja a hármas szövetséget. A Monarchia ekkor mindent odaígér, de már késő -
1914. május 23-án megérkezik az olasz hadüzenet. Németország és Olaszország között azonban még élnek a német nagytőkések és az olasz háborús gépezet számára fontos kapcsolatok, és míg szövetségesével Olaszország hadban áll, addig Németország továbbra is nyersanyaghoz és fegyverhez juttatja az olaszokat. Végül francia nagytőkés nyomásra szűnik meg a kapcsolat, így Olaszország augusztus 28-án kénytelen hadüzenetét megküldeni Németország felé is.
A déli frontvonal és az Isonzo frontja
Az egyre éleződő osztrák-olasz ellentét már a XIX. század második felétől arra késztette mindkét hadvezetést, hogy erősítsék meg, építsék újjá korábbi határmenti erődítményrendszerüket. Ezek építése-felújítása folyamatosan haladt, és emellett az osztrák hadvezetés - Conrad személyében - nem bízva az olasz szövetségben, 1914. augusztus 15-ére kieszközölte védelmi tervének jóváhagyását Ferenc Józseftől.
1915 májusára összesen 4 hadosztály állt rendelkezésre a déli front 600 kilométeres hosszán, mely a Brenner-hágótól az Adriáig tartott. Ezen belül az Isonzo frontszakasza A Mt. Rombontól az Isonzo torkolatáig húzódott, 90 kilométer hosszan. A déli front ezen részére főleg a Balkánról átcsoportosított haderők érkeztek (miután az itteni viszonyokra kiválóan képzett osztrák hegyi alakulatok ekkor már javarészt a keleti hadszíntéren szolgáltak) - így Sopron, Bács, Békés és Pest megyei katonák - akik más éghajlati viszonyok között, a balkáni hegyekben kapták kiképzésüket, és átcsoportosításuk idejére már teljesen kimerültek a szerb front csatáitól, így velük csak védelemre tudott a hadvezetés berendezkedni, támadásra nem. Ennek megfelelően a frontszakasz parancsnoka, Boroevics Szvetozar felállította a védelem vonalát - mely az olasz támadások megkezdésekor 200 ezer főt számlált, szemben az olaszok kétszeres túlerejével. A terepviszonyokra felkészületlen katonáknak nem ide tervezett felszerelésük és fegyvereik birtokában kellett felvenniük a harcot a támadó olaszokkal, miközben a védelmi vonal nagy részén még egyáltalán nem, vagy csak minimálisan kiépített fedezékek álltak rendelkezésükre - így a háború első nyolc hónapjában a legjobban kiképzett sorállomány odaveszett.
A olaszok Cadorna parancsonoksága melletti első előrenyomulása május 23-án megkezdődött, ekkor a Monte Nero-t el is foglalták, amit reménytelen küzdelemben próbáltak visszafoglalni többek között budapesti, debreceni, nagyváradi és székesfehérvári katonák az olasz alpini alakulatoktól - mindennemű hegyi kiképzés és felszerelés nélkül. A próbálkozás sikertelennek bizonyult, ám a későbbi, 1915. júniusától kezdődő, olasz főerőkkel indult támadások ezután már nem tudtak sehol áttörni a védelmi vonalon.
A következő két év során 11 csatában indult olasz támadás, a következők szerint:
1. csata: 1915. június 23. - 1915. július 7. - ekkor az olasz veszteség mintegy 15 ezer, míg az osztrák-magyar 10 ezer fő volt.
2. csata: 1915. július 18. - 1915. augusztus 3.
3. csata: 1915. október 18. - 1915. november 4.
4. csata: 1915. november 10.- 1915. december 2. - a csata emberveszteségei olasz részről 116 ezer, osztrák részről 70 ezer fő sérültet, halottat és hadifoglyot jelentettek. Az igazi állásharc ekkor kezdődött a sokszor egymástól alig 20-30 méterre húzódó ellenséges vonalak között. Az aláaknázások, kézigránátharc, aknavető és lángszóró támadások mindennapossá váltak, miközben folyamatosan épültek a sziklafedezékek (kavernák), és egyre gyakoribbá váltak a kézitusák az osztrák oldal lőszereinek fogyásával.
5. csata: 1916.március 11-18.
Ekkorra már megkezdődtek osztrák részről az ún. "megtévesztő menetek" is - egyre kevesebb volt a katona, így ugyanazokat a csapatokat vonultatták fel-le, amivel egy ideig meg tudták téveszteni az olaszokat a tényleges létszámot tekintve.
Álljon itt egy naprórészlet, ami árulkodik a harcokról és a katonák keserves mindennapjairól:
"...Délután azt hallottuk, hogy azokat az állásokat, amelyekben legutóbb három napig voltunk, az olaszok teljesen szétlőtték.
Mi pedig ma este oda fogunk menni.
Megvacsorázunk. Vacsora után mindenki búcsúzkodik. Régi barátok megölelik egymást... Olyan emberek is kezet fognak velem, akikkel sohasem beszéltem.
Mindenki a csapatához siet, és elindulunk. Az utunk ugyancsak komor, dermesztően hideg, mint a múltkor volt. Velünk szemben most is sebesültek botorkálnak. A sötétségben szinte világít a fejükön, karjukon, lábukon levő fehér kötés. Puskára, botokra támaszkodva némán bicegnek el mellettünk...
Kihalt, szétlőtt falun megyünk keresztül... Mindenfelé a puskák ropognak. Fölöttünk eltévedt golyók fütyülnek. A faluban halálos csend van... szinte lábujjhegyen szeretnénk lépkedni.
Hosszú ideig megyünk előre némán. Senkinek sincs kedve a beszélgetésre... A vidék teljesen sivár, köves. Az életnek sehol semmi nyoma.
Az utunk mellett egy sötétebb tömeg domborodik. Emberek motoszkálnak körülötte. Közelebb megyek, és látom, hogy a tömegből karok és lábak nyúlnak ki mereven. A sebesültvivők hordják ide a sötétség leple alatt a halottakat. Innét azután nyugodtabban szállíthatják hátra őket eltemetni. Itt a kövek miatt nem lehet temetni.
Rettenetes hely. Ilyen út csak a pokolba vezethet... Éjféltájban érkeztünk az állásokhoz. Ezek valóban szét voltak lőve.
...A romba dőlt fedezékeket valahogy helyre igazítottuk. Az emberek köveket toltak maguk elé, maguk fölé a gránát által szétszórt deszkadarabokat rakták, vagy sáros sátorlapokat, pokrócokat feszítettek ki az eső ellen.
Amikor világosodni kezdett, megindult az ágyútűz... Gyorsan csapnak le közelünkben a gránátok - jobbról is balról is süvítés, csattanás, jajgatás... Kis idő múlva közvetlen közelünkben csattog két olasz géppuska, a golyók a fedezék hátsó falán pattognak, mint a jégeső.
...Közben besötétedett. Újabb tartalékok vonulnak fel. Az emberek panaszkodnak, hogy már nem bírják tovább... Biztatom őket, hogy lőjenek, nehogy az éjszaka leple alatt újabb olasz csapatok jöjjenek ellenünk... Közben a sötét éjszakában meg-megújúló támadások, kézigránátokkal... Véres alakok zihálva futnak el mellettünk... Újból támadás. A kézibombák reccsenései... Lövöldözés, jajgatás... Gépiesen lövöldözök bele a vaksötétbe. A katonák úgy fekszenek, mint a hullák, időnként rimánkodnak, hogy menjünk el már innét... Végre is az elfoglalt állást visszafoglalták csapataink."
A harci morál folyamatosan romlott, így jött az osztrák hadvezetés számára egy nagyszabású gáztámadás ötlete, melytől olyan veszteséget reméltek az ellenség soraiban, aminek hatására lemond a támadás gondolatáról, de legalábbis elhalasztja azt. A gondolatot követte a megvalósítás, a peremvonal mentén 8000 gázpalackot telepítettek. A telepítés alatt folyamatos volt a veszély - ha egy olasz lövedék megsemmisíti a már kihelyezett palackot, az a védők halálához vezetett volna. A munka végül befejeződött, és a vezetés várta a kedvező szélirány és -sebesség beálltát. Ez be is következett június 29. hajnalára, ekkor hajnali öt órakor kiadták a parancsot a palackok megnyitására. A tervezettel ellentétben azonban a palackok nyitása nem egyszerre történt - a távbeszélő vezetékek sok helyen megsérültek a támadások nyomán, illetve a füstben nem lehetett látni a rakétákat, így a szakaszos kiengedés nyomán nem jött létre összefüggő gázfelhő. Ennek ellenére az olaszok első soraiban rettenetes pusztítást okozott, így az előrehatoló katonák néma fegyverek és kínok között haldokló emberek között törtek előre. A támadás nem hozta meg a morál javulását, ehelyett az fokozottan romlott - egyrészt az olaszok kíméletlen bosszújától való félelem miatt, másrészt pedig látva ezrek kínkeserves haláltusáját. Egyúttal - bár valóban elodázta a következő támadást, az olaszok arra fokozott erővel készültek fel, látványos fejlődést elérve a haditechnikában, és újjászervezetten, az addigi tapasztalatok alapján módosult harci stratégiával.
6. csata: 1916. augusztus 4-16. - ez a támadás a görzi hídfő és a doberdói-fennsik elfoglalását jelentette az olaszok számára, miközben a veszteségek tekintetében is kezdtek megváltozni az arányok, amik olasz oldalon egyre csökkentek, míg a védőknek egyre nagyobb veszteségekkel kellett szembenézniük. Ezt tetézte osztrák oldalon, hogy immáron nem csak a harctéren, de a hátországban is egyre nagyobbá vált a nélkülözés - az év silány termést hozott, és annak aratásával is komoly gondok támadtak, miután a mezőgazdasági szakmunkásokat is egyre nagyobb számban hívták be és küldték a frontra harcolni felmentésük ellenére.
Mindeközben 1916. nyarán a keleti hadszíntéren is súlyos vereségek érték a Monarchiát, ami végül elvezetett a szeptember 6.-i megállapodáshoz, miszerint II. Vilmos vette át a központi hatalmak feletti irányítást. Így aztán a Monarchia hiába akart az olasz frontra átcsoportosítani haderőt a keleti vonalról, azt a német uralkodó nem engedte.
7. csata: 1916. szeptember 13-17.
8. csata: 1916. október 9-12.
9. csata: 1916. október 31. - november 4.
10. csata: 1917. május 12. - június 5.- a csata vesztesége 160 ezer fő olasz oldalon, míg az osztrákokén 150 ezer fő, emellett jelentős a hadifoglyok száma is, 24 ezer katona a Monarchiából, míg 27 ezer az olaszoknál - a harci morál az olasz oldalon is jelentősen romlott az elért sikerek ellenére.
11. csata: 1917. augusztus 17. - szeptember 12.- egy újabb naplórészlet, ami árulkodik a háború kegyetlenségéről, ezúttal a Monte San Gabriele-ért dúló ütközetről:
"A kilátást a kopár kúpon és a lejtőkön semmi sem zavarta. A növényzetet a tüzérségi tűz teljesen letarolta, csak a déli lejtőn állt még néhol egy-egy csonka gesztenyefatörzs. Kisebb szünetekkel egész éjjel úgyszólván nappali világosságot árasztottak az ellenséges fényszórók és a mindkét oldalról fellőtt világító rakéták...
Az eredeti védővonal teljesen szét volt rombolva, annak helyére csak a hullák nagyobb számából és a tömegesen szétszórt hadianyagból lehetett következtetni. Ellenséges és saját hullák, ép és széttört puskák, lőszer, kézigránát hevertek szanaszét. A kavernák az erős sziklába bevésve biztosak voltak ugyan, de legnagyobb részük tele volt már oszlásnak indult holttestekkel és a felszerelés, fegyverzet elhagyott tömegeivel."
Mindeközben az osztrák és német hadvezetés kidolgozta az ellentámadás tervét, melynek részeként II. Vilmos az osztrák csapatok mellett német egységeket is szánt az Isonzo mentére, ami győzelem esetén a németek sikerét erősíthette. Az olaszok értesültek a tervről, de azt nem sejtették, hol és mikor várható a támadás - védekezésre szerettek volna berendezkedni, de azt a szövetségesek nem engedték, így szándékuk ellenére fenn kellett tartaniuk támadó és egyúttal kitett állásaikat a front mentén.
12. csata: 1917. október 24. - november 9. - a front létezése óta első és egyetlen alkalommal ezúttal a központi hatalmak támadása kezdődött meg, ami végül az Isonzo frontjának megszűnéséhez is vezetett, miután az olasz erőket egészen a Piave vonaláig tudták visszaszorítani. A csata gáztámadással kezdődött, majd indult a támadás - ami a történelembe a
"caporettoi csoda" néven vonult be. Az előrenyomulás azonban késedelmet szenvedett, a Tagliamentón csak csak november 2-től tudtak átkelni a támadó csapatok, így az olaszoknak elég idejük maradt védelemre berendezkedni a Piave-nál, ahova erősítésként más antant csapatok is érkeztek, mire november 9-én odaértek a támadók. A kiépített erős védelem miatt a német és osztrák csapatok nem tudtak átkelni a folyón, így ezúttal a Piave mentén alakult ki állóháború.
A 12. csata végére az olasz oldalon csak a hadifoglyok 300 ezer és a hadiszökevények 400 ezer főt számláltak.
Még 1918. június 15-én egy utolsó erőfeszítésre voltak képesek a központi hatalmak éhező és lassan végleg demoralizálódott katonái - ekkor négy irányból kezdték támadni az olasz oldalt, megkezdték az átkelést a folyón, de ez a kísérlet gyorsan kudarccal végződött, mert egyrészt folyamatos tűz alatt voltak az átkelő katonák, másrészt pedig június 17-18-án akkora esőzések voltak a Piave vízgyűjtőjén, hogy a folyó áradása végképp lehetetlenné tette az átkelést.
Ezután október 24-én az olaszok ellentámadása és átkelése a folyón végképp megtöri a védelem vonalát, amivel döntő csapást mér a Monarchiára. Emellett sorban törnek ki a nemzeti forradalmak és kiáltják ki függetlenségüket a Monarchia népei - így a háború utolsó napjaiban a cseh-morva országrész, Horvátország és Magyarország elszakad, és függetlenné válik.
1918. november 3-án fegyverszünetet kötnek Padovában, majd november 11-én Németország kapitulációjával ér véget a Nagy Háború.
Irodalom
Szabó László: Doberdo, Isonzo, Tirol
The Walk of Peace - Pot Miru
Michael Wachtler: The First World War in the Alps
dr. Bedécs Gyula: Szlovénia - Isonzó, Doberdó
